A tejesfiú szerelme

Kedves olvasóm! Megtisztelsz, ha nem görgetsz tovább és előbb elolvasod a következő pár mondatot:

Eszedbe jutott már, hogy miből áll az írói munka? Egy pár dolgot elmondok, jobban mondva ide írok. Először meg kell fogannia a történetnek, ebben az esetben a folytatásnak. Aztán hosszú órákon, de van hogy nappokon keresztül érlelődik, nő, alakul. Amikor teljesen kifejlődik, akkor leülök és pár óra alatt megírom. De még mindig nincs kész, még szerkeszteni kell, még javítani, kipofozgatni. Ez is pár óra. Végül ide helyezni, megosztani, minden beállítást ellenőrízni. És lehet, hogy még így sem tökéletes…

Ez nem panasz, hiszen szívesen csinálom. Szeretek írni, szeretem veled, nyájas olvasó, megosztani. De őszinte leszek: elfáradok. Mert munka ez, a javából. Szellemi munka.

Ezért kérlek, ha úgy gondolod, hogy a munkámért megérdemlek tőled egy havi kis összeget, mellyel egy kávét vagy egy kiló kenyeret vehetek, fizess elő az oldalamra. Ha megteszed, akkor nem csak az ingyenes írásaimat olvashatod, hanem azokat is, melyek kifejezetten az előfizetőim számára elérhetőek. Ráadásul nagyon jót teszel velem, hiszen így, betegen is, hasznosnak érezhetem magam, mert megbecsülik a munkámat. Hálásan köszönöm! Előfizetni a narancssárga gombra kattintva lehetséges, vagy magyar számlaszámra utalva, melyet alább közlök. (számlaszámra utalva a megjegyzésekhez feltétlen írd oda az email címed)

16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

Előfizetésre alkalmas gomb

Első rész

A tejesfiú éppen leérettségizett, és már be is állt dolgozni. A diktátor nem tűrte a munkanélküliséget, vagy ahogy a haverok közt mondták, a somerséget. A diktátor… Nem csak a nagy vezérre gondolt, mikor ezt a kifejezést hallotta, hanem az apjára is. Sanyargatta az egész családot. Kezet nem emelt rájuk, de úgy tudott ordítani, csapkodni, hogy bennük meghűlt a vér. Fül húzás, tenyeres, körmös ugyan napirenden volt, de az legalább nem verés, mint Mózes barátjáéknál. Féltek tőle.

Amint az érettségi eredmény meglett, s az apja látta, hogy nem kitűnő, nyomban beszélt a komájával, hogy dugja már be ezt a szerencsétlent egy helyre a tejgyárban. A gyárban nem volt felvétel. Oda tolongtak a helyért mindig. A szűkre szabott fejadag mellé lehetett kicsi sajtot, vajat, túrót, ezt-azt lopni. De tejesfiúnak felvették. Kemény munka volt, fizikailag is, de leginkább azért, mert éjjel kettőkor kellett kelni. Reggel fél hatra már mindenhova ki kellett hordani a tejet.

Marha nehéz ez a szekér – gondolta, amint a megrakott kiskocsival elindult a csípős éjszakában. Csörögtek, zakatoltak a sötét csendben az üvegek, bár így, teli nem volt olyan hangos, mint mikor az üres csereüvegekkel visszafelé haladt. A lépcsőházak bejáratánál kis rekeszek voltak megszámozva, melyik hányas lakáshoz tartozott. Benne az üres tejesüvegek. Üres ki, ládába be, teli ki a ládából, be a rekeszbe. Megszokott mozdulatokkal csinálta már. Télen mindig attól félt, hogy kicsúszik a kezéből az üveg, nem tudta olyan szorosan tartani a vastag kesztyűvel, amit az anyja kötött neki.

De eddig megúszta, nem kellett kifizetnie egyet sem.

Az utolsó lépcsőház mára – sóhajtott nagyot, s kinyitotta a rekeszeket. Az egyiknek az alján papírdarab hevert. Biztos lemondják a tejrendelést – motyogta maga elé. Zsebre tette, mert a gyér világításnál úgysem tudta volna elolvasni. Mikor hazaért, jutott újra eszébe, és bosszankodott, hogy letolást fog kapni, amiért nem adta ma le. Sebaj, majd reggel.

Előkaparta ócska kabátja zsebéből, és meglepődve látta, hogy gyöngybetűkkel ez áll rajta: A tejesfiúnak. A rendelés lemondását nem neki címezik. Kibontotta. Csodálkozása nőtt, amint elolvasta a cetlit.

“Piri vagyok a másodikról. Minden reggel, amikor már a szüleim elmennek dolgozni, én is felébredek. Mindig félek egyedül, bár ez nem illik egy 16 éves lányhoz. De amikor te jössz a tejesszekérrel, megnyugszom, s kicsit kinyitom az ablakot, halljam, amint cseréled az üvegeket. Az arcod még sosem láttam, de a járásod tetszik. Van kedved levelezni velem? Ha igen, tégy egy levélkét a rekeszbe, mindig én hozom fel a tejet, mielőtt iskolába megyek. Írd rá, hogy Pirinek.”

A tejesfiú nem tudta, hogy bosszankodjon vagy örüljön. Pont egy csitrivel való levelezés hiányzik neki… De azért másnap becsúsztatott egy levélkét, ráírta, hogy Pirinek. A levélben mindössze ennyi állt:

“Anti vagyok.”

Piri hosszú, áradozó levéllel válaszolt. Hogy mennyire örül, most már tudja a nevét, és nem olyan személytelen a levelezés, hogy így már nem is fél egyedül, és zene a füleinek a tejesszekér zörgése. Anti is lassan kezdett hosszabb leveleket írni, és azon kapta magát, hogy alig várja, ahhoz a lépcsőházhoz érjen, ahol a lány lakik. Már az ablakot is tudta, hogy melyik mögül les rá a lány.

Egy reggel, amikor a levelet vette ki, s az övét készült betenni éppen, előtte termett a sötét lépcsőházból egy alak. Sötét volt, nem lehetett csak körvonalakat látni. Piri volt az. Suttogva hadarta:

– Csak meg akartalak érinteni. Azt hiszem, szerelmes vagyok beléd.

Azzal csókot lehelt a kővé vált fiú ajkára, és felszaladt a lépcsőn. Ettől kezdve Piri minden reggel lejött, röviden megölelték, megcsókolták egymást, pár szót váltottak, és már szaladt is fel. Antinak is időben kellett visszaérnie a tejesszekérrel. Nem látták, nem láthatták egymás arcát a sötétben. Csak valami halványan derengett, de a vonásokat nem tudták kivenni. Akkoriban a nagy vezér éppen az ország adósságát akarta visszaadni, tette ezt úgy, hogy a nép bőrét nyúzta, a lépcsőházakban nem volt világítás.

De ők ettől is boldogok voltak. Attól, hogy sietve suttognak szerelmet egymásnak, hogy csókot váltanak, és várják a hajnalt.

Antinak az apja adta oda a behívót. Kötelező sorkatonai szolgálatra kellett jelentkeznie, egy olténiai kisvárosban. Másnap reggel. Apja későn adta oda a postát a fiúnak. Nem tudott elbúcsúzni Piritől.

Második rész

Anti bevonult. Dolj megyében, egy kis városban lett katona. A tisztek úgy ették a fokhagymát, mintha tökmag lenne. Csak bekapták, a héját kiköpték. Ennek megfelelően bűzlöttek is. De ezt meg lehetett szokni. A baj inkább a mocsokkal volt, a hideggel, a fűtetlen kaszárnyával. De erős fiatalember lévén, hamar alkalmazkodott a mostoha körülményekhez.

Szerencsétlenségére egy köpcös-bűzös tisztecske, Ioan, kipécézte magának, és állandóan hibát talált benne. Hogy nem jól pucolta meg a fegyvert, hogy mikor vigyázba kellett állni, szerinte nem eléggé húzta ki magát, nem jól vetette be az ágyát. A kákán is csomót keresett, és talált is. Szegény Anti mindig valami büntetésben volt. A WC padlóját kellett fogkefével éjjel felsúrolnia, dupla annyi terhet kellett hordania a hátizsákjában a gyakorlatokon, volt, hogy egész éjjel haptákban kellett állnia a priccse mellett. Végtelen volt a kis köpcös fantáziája, ha büntetést kellett kiszabnia Antira.

“Bozgor”, csak így nevezte. (Bozgor egy szitok szó, amit a románok gyakran használtak/nak a magyarokra. Annyit jelent, bár teljesen jól a kifejezést nem tudom lefordítani, hogy hazátlan.)

Anti tűrte, nem volt más választása. Piriről ábrándozott közben, és ez erőt adott neki.

Piri, szerencsére, tudta, mi történt, miért nem jelentkezett többé Anti. A fiú egyik barátja hordta helyette a tejet, és egy cetlire leírta, bedobta a tejesrekeszbe. Szerencsére tudott bimbózó szerelmükről, Anti hosszan áradozott a románcról. Mindennap levelet írt szerelmének. Pénteken aztán egy vastag borítékba rakta a héten összegyűlt leveleket, és postára adta. De a fiú, a köpcösnek hála, nem kapta meg egyiket sem.

Eljött az eskütétel ideje. Szegény Anti volt az egyedüli, akihez senki nem jött el ez alkalomból. Az apja az anyját sem engedte, mondván, hogy felesleges pénzkidobás az útiköltség, nélkülük is felesküszik a kölyök. Eskü után minden kiskatonának kimenőt adtak estig. Anti azon töprengett, hogy mit csináljon, hova menjen. Nem ismerte a városkát.

Eh, mindegy – gondolta szomorúan –, majd elkoválygok valahova, csak kiszabaduljak innen. Lehajtott fejjel állt a többiek mellett. Az esküt is csak mormolta. A köpcös elé lépett, és suttogva sziszegte:

– Emeld fel a fejed, bozgor! Légy boldog, hogy a szocialista Romániát szolgálhatod!

Kénytelen volt engedelmeskedni. Ezúttal azonban a köpcös akaratlanul is jót tett a fiúval. Ahogy maga elé nézett, azt hitte, káprázik a szeme. A katonákat meglátogató családtagok között ott állt Piri az édesanyjával. Sose látta az arcát, csak sötétben sejlett fel előtte, de egészen bizonyosan tudta, hogy Piri az. Megsúgta a szíve. Mit súgta? Ujjongva kiabálta, s úgy dobogott, hogy majd kiugrott a mellkasából.

Az eskütétel végén szétszóródtak a katonák, ki-ki a családtagokhoz rohant. Anti is Piriékhez. A lány kipirult arccal mutatta be az édesanyjának, és éppen hogy megölelhették egymást, ott termett a köpcös.

– Maaga, bozgor, sehova nem megy. Illetve de – villantotta ki dohánytól sárga, fokhagymától bűzös fogait. – A WC-t ki kell takarítani, és valaki itt kell maradjon a kaszárnyában. Az egyik maga lesz.

Kétségbeesetten próbálta jobb belátásra bírni a gonosz manót, de az nem engedett. Lubickolt a fiú szenvedésében. Végül engednie kellett a hatalomnak, búsan elindult vissza a kaszárnya épületébe. Piri könnyes szemmel kiáltott utána:

– Válaszolj a leveleimre! Kérlek! Miért nem írsz soha?

Anti dermedten állt meg. Egyszerre világossá vált előtte, hogy a lány leveleit a kis köpcös egyszerűen nem adta oda, mikor a postát osztotta a kiskatonáknak. Dühében kidagadtak az erek a nyakán, és mielőtt bárki bármit is tehetett volna, megfordult és rávetette magát a tisztre. Az felborult a hirtelen jött lökés erejétől, és a földön kötött ki. Anti csak ütötte, ütötte, elborult aggyal. Hárman kellettek hozzá, hogy kimentsék a másikat alóla.

Magánzárkába tették, ahol egy mocskos küblin kívül csak egy fapriccs állt, matrac nélkül.

– Megállj, te... te... bozgor! – ordított utána az ütésektől feldagadt, vérző szájú köpcös. – Hadbíróság elé állsz! Oda kerülsz, ahol az ilyen bozgoroknak a helye van!

A zokogó Pirit csak nehezen tudta az anyja kivezetni a kaszárnya udvaráról. Nehéz szívvel utaztak haza, és Piri tudta, hogy még nehezebb idők várnak rájuk. Jól sejtette. Az elkövetkezendő évek igencsak próbára tették a szerelmüket.

Harmadik rész

Piri napjai kegyetlen várakozásban teltek. Várta, hogy hírt kapjon a szerelméről, de hiába. Ő továbbra is hűségesen írt a fiúnak, beszámolt minden kis apróságról. Megkereste Anti szüleit, próbálta rábeszélni az apját, hogy segítsen a fián, de az, amikor meghallotta, hogy mit tett Anti, dühösen káromkodva szidta, hogy ott sem becsüli meg magát . Hiába könyörgött a felesége is, Piri is. A lányt elkergette, azzal, hogy ne keresse többet.

Eközben Anti várta, hogy mi lesz vele. Továbbra is magánzárkában volt, a kegyetlen körülmények , és az , hogy Ioan, a kis köpcös mindennap bement hozzá, és megverte, kikezdték az elméjét, lelkét, testét. Egész nap csak feküdt, üveges szemmel maga elé bámulva. Már az ütéseket sem érezte. Kilencven napig volt a zárkában.

Odakinn az országban elkezdődött valami , amiről a tejesfiúnak sejtelme sem volt. Temesváron kezdődött. Egy református lelkészt, Tőkés Lászlót a securitate, ( román titkosszolgálat) erővel deportálni akarta. A hívek kiálltak mellette, nem engedték. A tiltakozás hevétől felbuzdulva, a az emberek kivonultak egy térre, és ott folytatták a tiltakozást, immár a rendszer ellen. A tömeg duzzadt körülöttük. Közben a lelkészt és feleségét, aki gyermeket várt, megverték, és Menyőbe szálították.

Tűzparancsot kapott a katonaság, több mint 100 embert lelőttek. Az utcán kismamákat, gyerekeket koncoltak fel a hatalom szolgái. A temesváriak kétségbeesetten hívták a más városokban, megyékben élő barátokat, rokonokat, hogy mozduljanak meg, ne hagyják, hogy tovább pusztítsák őket. Szép lassan minden erdélyi városban kivonultak az emberek az utcára, majd a fővárosban is. Napokig tartó keserves harc után a diktátort elkergették, majd rögtönítélő bíróság halálra ítélte a nejével együtt.

Ez volt Anti szerencséje. Már napok óta felszabadult az ország, amikor a fiút kiengedték a zárkából. A köpcös Ioan sehol nem volt. Anti kórházba került. A sok, kegyetlen bántalmazástól lesántult , és a jobb kezét nem tudta használni soha többé, csak lógott az oldalán, tehetetlenül. Pszichésen is kezelésre szorult, de már az otthoni kórházba szállították, ott lábadozott.

Apja a forradalomkor eltűnt. A család nem is kerestette. Anyja naponta látogatta. Pirinek is ő szólt, hogy a fiú itthon fekszik a kórházban. Amikor a lány először belépett a kórterembe, földbe gyökerezett a lába. Koravén arcból fénytelen szemek néztek rá, közömbösen.

- Nem beszél. Meg sem szólalt amióta a zárkából kiengedték. - súgta a fiú édesanyja a lány fülébe, sírástól elcsukló hangon.

Piri össszeszedte magát és leült az ágy szélére. Megfogta a fiú beteg, béna kezét. Arcához szorította, és könnyeivel áztatta. Végül határozottan letörölte könnyeit, és megszólalt, lágy, simogató hangon.

- Szeretlek, Anti. Tudom, hogy te is szeretsz. Meggyógyulsz. Nem azért vártam rád ennyit, hogy most veszítselek el!

A fiúnak szeme sem rebbent. Akkor sem, mikor Piri megcsókolta és elment. A lány mindennap bejárt hozzá, átvette arra az időre amíg ott volt az ápolást. Csak akkor ment el mikor munkába kellett indulnia. Állandó éjszakás ápolónő volt egy árvaházban.

Hónapok teltek el, de Anti nem szólalt meg, a közöny nem szűnt a szemében. Piri nagyon elfáradt, és kezdte ő is reménytelennek látni a helyzetet. Testileg sem erősődött a beteg, hisz alig evett, ivott.

Egy vasárnap reggel Piri a munkából egyenesen a kórházba ment. Dermedten látta, hogy a fiú nincs a kórteremben. Az ágyán tiszta ágynemű, holmijai eltűntek.

Negyedik rész

Piri a kórházból egyenesen Antiékhoz rohant. Az édesanyja nyitott ajtót. A lány kifulladva mondta, hogy a fiút nem találta a kórházban.

- Igen, tudom, mondta a nő, és lehajtotta a fejét. Itthon van. Hazaengedték.

- Hála Istennek! - szakadt ki Piriből, és ment volna be.

De Anti édesanyja elállta az útját.

- Sajnálom, kedvesem. Nem jöhetsz be. Senkit nem akar látni. Téged sem.

- De .... de hát miért? - kerekedett el a lány szeme.

- - Nem tudom. Nagyon szomorú, továbbra sem beszél, pusztán ennyit mondott, hogy senkit, különösen téged ne engedjek be hozzá. Szervusz, lányom. Isten fizesse meg a sok jót amit a fiamért tettél. - azzal rácsukta az ajtót.

Piri még egy hosszú esztendőn keresztül próbálkozott a fiú közelébe jutni, de az nem tágított. Leveleket is írt neki, üzent az anyjától, mindhiába. Bár nem tudta elengedni a fiút, minden tőle telhetőt megtett, hogy normális életet éljen. Szüleitől elköltözött, össze spórolt pénzéből megalapozta egy kis lakás vásárlását, hitelt is kellett felvennie, de ügyesen osztotta be jövedelmét, így a részleteket fizetni tudta. Egy kis fekete fehér, örökmozgó kóbor kutyát szedett össze egyszer , ez enyhítette kissé a magányát, foglalkozni is kellett vele, sokat járták a környező parkokat, erdőt.

Ragyogó május volt, amikor Győzivel találkozott. A fiatalember megtermett vizslával játszott a nagyparkban. Öröm volt nézni, ahogy kutya és gazdája vidáman futkosnak, hemperegnek a harsogó zöld fűben.

- Szia! - köszönt rá a fiú- Téged ismerlek. A szemközti házban laktál régen, a szüleiddel.

Piri halkan válaszolt:

- Szia, az meglehet. Bocsáss meg, nem emlékszem rád.

Szó szót követett, és a lány azon vette észre magát, hogy nagyokat nevet, a fiú tréfáin. Pár nap múlva a véletlen újra összehozta őket, és sokáig, nagyon sokáig beszélgettek. A fiatalember elmesélte, hogy nemrégiben hagyta el élete első szerelme. Mást választott.

- Gyerekszerelem volt a miénk, megértem. Túl korán kerültünk egymás mellé, ő még élni akart. - mondta kissé szomorkásan, de nagy bánat nem látszott rajta. - Piri, mondd csak, tervezhetjük a napi kutyasétáltatást ezután együtt? - nézett reményteli szemekkel a lányra.

Piri igent mondott. Teltek a napok, szép lassan kinyíltak egymás előtt, és valami érzés kezdett mélyülni közöttük. Győzi láthatóan odavolt a lányért. Piri csupán egy jó barátot látott benne, Anti iránt érzett szerelme nem engedett a szorításból. Ezt világosan meg is mondta a fiúnak. Az csak komolyan bólintott, aztán valami tréfát sütött el, és tovább sétáltak.

Eközben Antit az édesanyja lassan talpra állította. Sántasága alig volt észrevehető. Elkezdett dolgozni a helyi postán, leveleket válogatott. Azt fél kézzel is tudta csinálni. Szűkszavú, magába forduló ember lett belőle. Csak a munkahelyig és vissza mozdult ki a házból. A levélválogatóban dolgozott egy kis szeplős, cserfes, kerekesszékes lány, Fanni. Gyermekbénulás kötötte a székhez, annak idején sajnos nem tudtak segíteni rajta. De kicsattanó életkedve, örökké mosolygós arca, csintalan mókái, amivel munkatársait megnevettette, feledtette a környezetével fogyatékosságát.

Fanninak nagyon tetszett Anti, vonzotta őt a szűkszavú, mindig komoly fiú. Mindegyre csípkelődőtt vele, és boldog volt, ha csak egy félmosolyt is tudott az arcára varázsolni. Ugyanazon a májusi napon, amikor Piri megismerte Győzit, Fanni rávette Antit, hogy másnap elmenjenek moziba. Nem randevúra hívta, huncutul azt mondta, hogy egyedül nem boldogulna a kerekesszékkel a moziig és vissza, de a moziban sem. Anti restellte visszautasítani. Mozi után fagyiztak, és a fiú nagy meglepetésére egészen jól érezte magát Fanni társaságában.

Sokára, nagyon sokára alakult ki közöttük valami szerelemféle. Anti inkább azért volt szívesen a lánnyal, mert azt kezdte érezni, hogy újra él. Tisztelte, becsülte Fannit, sőt, mondhatni megszerette, de ez az érzés korántsem volt szerelemnek nevezhető.

Nyár vége volt, mikor Fanni kitalálta, hogy szalonnát süssenek az erdőszélen. Anti beleegyezett, szeretett a természetben lenni. Pár munkatársat is elhívtak, és igen vidám, kedves szombat délután kerekedett belőle. A tűz lassan kialudt, a szalonnát elfogyasztották, és a kis társaság szedelőzködni kezdett, mikor egy fekete fehér kutya szaladt oda hozzájuk, vidáman csóválva farkát. Anti lehajolt hozzá, és simogatni kezdte. Egy női hang kiáltott a kutyára, hogy azonnal menjen vissza. Antiban meghűlt a vér. Piri. - hasított bele, amint felismerte a lány hangját. Ezer közül is kihallotta volna ezt a dallamos, csak Pirire jellemző , enyhén rekedtes, mégis simogató hangot . Lassan állt fel és nézett a lányra. Az nem volt egyedül. Jóvágású fiú fogta a kezét.

- Szervusz , Anti. - a lány jutott először szóhoz. Fülig vörösödve nézett a fiúra.

- Szervusz, Piri. - jött a halk, mormoló válasz. Azzal megfordult és Fannihoz ment.

Piri és Győzi továbbsétált. Győzi megérezte, hogy most hagynia kell a lányt, nem szólt hozzá. Talán kissé szorosabban fogta a kezét.

Ötödik rész

Győzi jól érezte, hogy hagynia kell a lányt, mert nagyon feldúlta az Antival való találkozás. Nem is tudta volna pontosan megfogalmazni mi az amit érez. Boldog volt, hogy annyi idő után látta a fiút. De dühös is volt Antira, hogy miért nem engedte magához közel annak idején. Lám, most akár együtt is lehetnének az erdőszélen, egy párként.

Azt gondolta eddig, hogy már feldolgozta a hiányt, bármennyire is szerelmes volt még bele. De nem.... Mintha tőrt döftek volna a szívébe, és kegyetlenül forgatnák benne. Rásandított Győzire. A fiú ismerte a történetet, és biztosan rájött, hogy ez a régi szerelemmel való találkozás volt. Úgy érezte, hogy sorsfordító ponthoz érkezett a Pirivel való kapcsolata.

Valóban, amint a lány lakása elé értek, Piri zavartan kérte a fiút, hogy pár napig ne találkozzanak. Győzi nehéz szívvel egyezett bele. Gyengéden megcsókolta a lányt, és kérte , jelentkezzen, mikor úgy gondolja. Piri otthon lerogyott az ágyra, és sokáig nem mozdult. Estefele lefeküdt, de álom nem jött a szemére.

Reggel lázasan ébredt, minden tagja fájt. A munkahelyén beteget jelentett, édesanyját áthívta, hogy vigye el a kutyát. Aztán napokig feküdt étlen, lázasan, csak vizet ivott. Harmadik nap erőt vett magán, lezuhanyzott. Rövid sétát akart tenni, de annyira le volt gyengülve, hogy a blokk ajtajából vissza kellett térnie.

Eközben Anti sem volt könnyebb helyzetben. Lelke mélyéig megrázta a Pirivel való találkozás. Szegény kicsi Fanni nem tudta miért utasítja rendre vissza a találkákat. Anti mind jobban elmerült a szomorúságban, és saját magát sem értette, miért lökte el magától anno Pirit.

Persze, az eszével felfogta, hogy akkoriban nem tudott tisztán gondolkodni, nem csupán testi sérülései voltak, hanem az elméje, lelke is darabokban hevert. Olyan elemi erővel tört elő benne a Piri iránt érzett szerelem, hogy az már fájt. Nem volt kivel megbeszélje, akitől tanácsot kérjen. Rutinszerűen tette a dolgát nap mint nap, de a lelke nem volt jelen.

Néha, mikor a munkahelyén meghallotta Fanni hangját, lelkiismeretfurdalása támadt miatta, de elnyomta azt is. Már - már ridegen viselkedett a lánnyal. Belül érezte, tudta, hogy Fanni nem ezt érdemli, de nem tudott most ezzel foglalkozni. Piri, Piri, Piri. - zakatolt reggeltől estig a szívében. Nem tudta mit kezdjen ezzel.

Egy vasárnap elhatározta magát. Nem vár tovább, ezt a kínt nem lehet kibírni. Elmegy Pirihez. De a régi lakásban csak a szülők laktak már. Egyikük sem volt hajlandó kiadni Piri címét, míg meg nem kérdik tőle, hogy lehet-e. Anti azzal ment el, hogy egy hét múlva, vasárnap visszajön, és addig talán meglesz Piri engedélye.

Lehajtott fejjel botorkált hazafele. Csak a ház előtt nézett fel, amikor a blokk bejáratát akarta kinyitni. Lélegzete elállt. Piri állt ott. Lesoványodva, kontyba tűzött hajjal, sápadtan. Álltak ott némán, sokáig nem szólt egyikük sem. Piri mozdult először. Kinyújtott kézzel előre lépett, és megfogta Anti tehetetlen jobbját.

- Szerelmem...- Anti inkább érezte, mint hallotta a lány hangját. Másik karjával magához szorította Pirit. Olyan volt ez az ölelés, mint egy vallomás. Egy szerelmi vallomás. Lassan sétáltak el a közeli parkig. Egy régi, ütött-kopott padra ültek le. Nem engedték el egymás kezét.

Jó ideig csak ültek, nem szóltak. Ismét Piri törte meg a csendet. Elkezdte szelíden, finoman mesélni, hogy milyen nagyon összetörte a szívét Anti, hogy milyen nehezen állt úgy ahogy talpra, és hogy mennyire megrázta a találkozás. Hogy Győzi milyen rendes ember, ő meg szóba sem tud állni vele, mióta Antit újra meglátta. A végére már szenvedélyesen gesztikulálva mondta, csak mondta, kipirult arccal.

A fiú szemlesütve hallgatta. Piri már rég elhallgatott, de ő még mindig nem mondott semmit. Végül nagyot sóhajtva felállt.

- Most elmegyek, Piri. Bocsáss meg a sok szenvedésért. Menj, keresd meg Győzit. Ő ép, egészséges, mellette boldog lehetsz. Én csak egy nyomorult, sánta, félkezű szerencsétlen vagyok.

Azzal megfordult, és elment. Piri dermedten ült a padon. Végül dühösen felállt, és megfogadta magában, hogy soha többé nem fog szóba állni Antival.

Egy szuszra tette meg a távot Győzi házáig.

Amikor a fiú kijött, Piri a nyakába ugrott, és hosszú percekig sírt, vállába temetve arcát. Végül felnézett, dacosan letörölte a könnyeit, és nekiszegezte a kérdést:

- Elvennél feleségül?

Győzi levegő után kapkodott. Beterelte a kapuból a feldúlt lányt, leültette , teát főzött neki.

- Piri. - mondta halkan, türelmes hangon. - nem tudom pontosan miért vagy itt, mit szeretnél valójában. Én bármelyik pillanatban feleségül vennélek, de az lenne a helyes , ha te is megfontolnád alaposabban. A házasság nem játék. Az egy életre szól.

A lány hüppögve itta a teát. Belátta, hogy igaza van a fiúnak. Felállt , gyengéden megsimogatta az arcát.

- Igazad van. Alszok rá egyet. Holnap újra eljövök.

Otthon egész éjjel tépelődött. Anti már másodszor lökte el magától. Tudta, érezte, hogy a fiú nagyon szereti, de nem hajlandó a lánnyal közös jövőt tervezni. Győzibe ugyan nem szerelmes, de szereti, mint embert. A szerelem úgyis elmúlik, - gondolt keserűen a sokat hallott közhelyre. De minden közhely valójában az élet igazságán alapul.

Téli esküvőjük volt. Csak a tanúk és a közeli hozzátartozók voltak jelen. Piri elkezdte az Antitól független életét.

Hatodik rész

Piri és Győzi csendes, nyugodt életet éltek. Piri eladta a lakását, és férjéhez költözött. A fiatalasszony otthonná varázsolta a házat, meleg kis kuckóvá vált a keze alatt. Továbbra is az egyik fő kikapcsolódásuk a kutyákkal való sok kilométeres séták voltak. Téli estéken olvasgattak, színházba, moziba jártak, nyáron gyakran kirándultak, egy - egy hétvégére néha messzebbre is kiruccantak.

Piri mind jobban megszerette Győzit, aki ragyogó humorával, kedves modorával, apró figyelmességekkel elbűvölte feleségét. Kis kertjüket szeretettel gondozták, a férfi a hátsó udvarban még egy kis műhelyt is berendezett magának, munka után ott barkácsolt. Könnyed szépérzékkel készített különböző dísztárgyakat, de kisebb bútordarabokat is faragott, saját maguknak.

Eközben Anti újra eljárogatott Fannival, lassan megszilárdult a kapcsolatuk. Mindennapos szokásává vált az, hogy hazakísérte munka után a lányt, és ott ittak egy kávét, valamit faltak, aztán késő este hazament. Néhanapján elmentek egy moziba, nyáron kiültek a sörkertbe, csendesen beszélgetve tötötték az estéket. Fanni ragyogó személyisége mind jobban tetszett a fiúnak.

Egy este, amikor szedelőzködött, hogy hazamenjen, a lány megkérte, aludjon nála. Ez aztán mind gyakrabban ismétlődött meg, míg végül megyegyeztek, hogy összeköltöznek, nincs értelme néhanapján otthon aludnia Antinak. Így hát ők is otthont teremtettek maguknak, és már tervezték az esküvőt, miután egy különösen szép nyári estén a fiú megkérte Fanni kezét. Boldogan mondott igent. Pirivel azóta sem találkozott, hogy másodszor is visszautasította a lányt.

Nem sokkal a lánykérés után történt. Csillagfényes augusztusi estén nagy sétáról tértek éppen haza, kijutottak a parkból az út menti fasorba. Hirtelen egy fekete fehér kutya szaladt el előttük, egyenesen az úttestre. Nyomában egy fiatal férfi loholt, és szólongatta a kutyát, de az rá sem hederített. Átérve az út másik felére vidám farklengetéssel iszkolt tovább. A férfi utána.

A semmiből tűnt fel a fekete autó. Mielőtt bárki észbe kaphatott volna, a férfit már elgázolta, az pedig átrepült az autó felett, és tehetetlen teste kifacsarodva zuhant le a gépjármű mögött. Fékezés nélkül hajtott tovább a sofőr. Anti elengedte Fanni kerekesszékét, és rohant segíteni, közben kiabált, hogy valaki hívja a mentőket.

Egyszerre értek oda Pirivel, aki a másik irányból éppen a férjéhez igyekezett, még reggel, mielőtt a fiatalasszony munkába ment, megegyeztek, hogy a parkban találkoznak. Piri magán kívül térdelt le a férfi mellé, aki nem más volt mint Győzi. Zokogva próbálta életre kelteni. Antinak földbe gyökerezett a lába, amikor rájött, hogy élete nagy szerelmének a férje fekszik az úttesten.

A mentő megérkezett. Piri ekkor vette észre Antit. Könnytől maszatos arccal meredt rá pár pillanatig, majd kétségbeesetten ült be a mentőautó hátuljába, a hordágyon fekvő Győzi mellé, aki eszméletlen volt. Vijjogva száguldott el a mentőautó.

Amikor Fanni odagurult Anti mellé, az még mindig mozdulatlanul állt.

- Gyere, drágám, menjünk. - szólt halkan a lány.

Anti, mint aki álomból ébred, bólintott, és megragadta a kerekesszéket, elindultak haza.

Hetedik rész

A kórházba érve Pirit nem engedték a vizsgálóba bemenni. Győzi még mindig eszméletlen volt. Kezét tördelve járt fel-le a lány a váróban. Csigalassúsággal teltek a percek, majd órákká duzzadtak. Egy nővér időnként vízzel, kávéval kínálta, és az a tekintet, amivel ránézett, az a szánakozó együttérzés, semmi jót nem ígért. Kétségbeesetten várta, hogy valaki mondjon valamit Győzi állapotáról.Fáradtan ült egy kemény, hideg széken, fejét lehajtva. Összerezzent, amikor a háta mögött megszólalt az orvos.

- Asszonyom. A férjét megoperáltuk, egyelőre stabil az állapota. Több belső szerve is sérült. Reggelre elválik, hogy bírja a szervezete. Reménykedjünk, asszonyom. Erős fiatalembernek tűnik... - bátorítóan szorította meg a vállát, majd elnézést kérve, hogy sok még a dolga, elment.

Egyedül álldogált ott, ahol az orvos hagyta.

- Piri.... - mintha a föld alól jött volna a halk hang, de legalábbis messzinek tűnt. Megfordult. Anti állt ott, Fanni kerekesszékben ült, és résztvevően néztek rá. - Bemutatom a menyasszonyomat, Fannit. Ő gondolta úgy, hogy ne hagyjunk egyedül, hátha szükséged van segítségre. Hát itt vagyunk.

Ő elsírta magát, és lerogyott egy székre. Fanni odagurult, kedvesen rámosolygott:

- Ne aggódj, minden rendben lesz.

Kezébe fogta a kezét, és melegen megszorította. Piri nem volt olyan állapotban, hogy tiltakozzon, de valahol mélyen érezte, hogy nem is kell. Együtt virrasztottak tovább. Már jól benne jártak a délelőttben, mikor az orvos meghozta a jó hírt, Győzi túl van a nehezén, felépül, bár ehhez idő kell. Az asszonyka megkönnyebbülten sóhajtott fel. Könnyeit már mind elsírta. A doktor hazaküldte, azzal, hogy pihenje ki magát, és mire a férje magához tér, újra itt lehet. Pirit hálásan megköszönte Antiéknak a támogatást, és hazament.

A következő napok, hetek, a munkahelyen kívül , a kórházban teltek. Győzi negyednap tért magához, és Piri szeretetétől körülvéve, no meg a gondos kórházi ápolásnak köszönhetően, fiatal szervezete gyorsan gyógyult. Harmadik héten haza bocsátották. Antiék először egy vasárnapon látogatták meg őket. Zavarban telt el az a fél órácska, amíg ott voltak. Másodjára már kezdett a hangulat felengedni, egészen jól elbeszélgettek. Mégis érződött az a szikra, ami még mindig ott sistergett Anti és Piri között. De a látogatások nem maradtak el, sőt Győzi teljes felépülése után a közös programok sem.

Fanni és Piri között mély barátság alakult ki, a férfiak lassabban haladtak, inkább amolyan próbálkozás féle volt ez, hogy teljesen elfogadják egymást. A két nő között került egyszer szóba a régi szerelem. Kettesben voltak a konyhában, éppen egy közös vacsora után mosogattak. Fanni hozta fel a témát:

- Pirikém, - szólt, és csicsergő hangjába valami furcsa komolyság vegyült. - Anti mindent elmondott. Tudok rólatok, a szerelmetekről. Érzem azt is, hogy nem vagytok közömbösek egymás számára még mindig. Tudod, hogy össze akarjuk végleg kötni az életünket. Mit gondolsz, tudna engem szeretni, s téged teljesen elfelejteni ? - az utolsó szavakat nagy zavarban ejtette ki. Piri keze megállt, abbahagyta a mosogatást. Már-már kínossá dagadt a csend, mikor végre megszólalt.

- Hiszen szeret téged, Fanni . Az érzéseibe nem látok bele, de az nyilvánvaló, hogy szeret. - elhallgatott. Csendben végezték el a konyhában a rendrakást. Több szó erről nem esett.

Élték a megszokott életüket, bár a találkozások ritkultak, mégis tudtak egymásról. Anti és Fanni esküvőjén Piri tiszta szívből kívánt sok boldogságot nekik. A szíve mélyén tudta, hogy végleges most már, így élik le az életüket, ő Győzi mellett, Anti Fanni mellett. Sajgott a lelke, de legyőzte. Ahhoz túlságosan becsületes volt, hogy akár csak gondolni is mert volna arra, hogy ez másképp is lehet. No meg tiszta szeretet kötötte Fannihoz és Győzihez. Mélyen eltemette magában a fel-fellángoló vágyat, hogy Anti karjaiba vesse magát.

Anti, ha lehet így fogalmazni, szinte egy az egyben ugyanezt érezte. A két pár barátsága így mégis töretlen maradt, hosszú évekig. Fanni került először áldott állapotba. Helyzeténél fogva veszélyeztetett volt a terhessége, szinte végig feküdnie kellett. Piri hűségesen ápolta, az utolsó hetekben pedig, amikor már a kórházban várta a baba érkezését, mindennap bement hozzá. Aznap, amikor a kis Álmos megszületett, Piri boldogan közölte barátnőjével. hogy ő is babát vár.

Az élet nyugodt tempóban folyt, amikor csak tehette a két család együtt töltötte az idejét. Piriéknek is kisfiuk született, Tibike. Szinte együtt nevelkedett a két gyerek. Teltek az évek, nőttek a gyerekek, mélyült a barátság. Egészen addig, amíg egy váratlan esemény ismét fel nem borította az egészet. Piri a második gyerekét már megszülte, amikor a baj megtörtént.

Nyolcadik rész

A késő nyári vasárnap délután fülledt melege beáramlott az ablakon, lustán keringőzve a nappali levegőjében. Piri a konyhában állt, frissítő limonádét készített Tibikének és Győzinek, a pici Ákos a kiságyban aludta délutáni álmát, amikor a telefon megcsörrent. Ki lehet az vasárnap délután? Tűnődve emelte fel a kagylót.

– Szia, Piri – hallotta Anti fáradt, rekedt hangját. – Beszélhetnénk?

– Persze, Anti, mi történt? – kérdezte aggódva, letéve a citromot a vágódeszkára. Megérezte, hogy valami nincs rendben.

A vonal másik végén csend volt, csak Anti szaggatott lélegzetvétele hallatszott.

– Fanni... kórházban van – nyögte ki végül. – Leukémiát diagnosztizáltak nála. Még múlt héten. Nem is tudom, talán nem kellene ezzel terheljelek.

Piri ujjai megmerevedtek, a világ egy pillanatra elhallgatott körülötte.

– Jaj, Anti… – suttogta. – Nem terhelsz, jól tetted, hogy felhívtál.

– Nem tudom, mit csináljak – vallotta be Anti. – Álmos… Ő még túl kicsi, hogy felfogja, mi történik. Én pedig… Nem tudom, Piri. Nem tudom, hogyan fogom ezt végigcsinálni. És hogy fogja szegény kicsi Fannim kibírni azt a rengeteg tortúrát, ami ezzel jár. – elcsuklott a hangja.

Piri érezte, hogy könnyek fojtogatják. Fanni az egyik legjobb barátnője lett az évek során, és bár a múltban voltak kimondatlan érzések, most nem léteztek határok, csak a mélységes fájdalom és együttérzés, segíteni akarással párosulva. A váratlan hírtől tehetetlennek érezte magát, mégis lenyelte kitörni készülő zokogását, és megszólalt:

– Veletek leszünk. Bármiben kell, segítünk.

Az elkövetkező hetek alatt Piri és Győzi mindenben támogatták Antiékat. Piri vállalta, hogy vigyáz Álmosra, amikor Anti a kórházban volt, és amikor Fanni keményebb napokat élt meg, a kemoterápia miatt, meglátogatta őt. A betegszoba tompa fényei alatt Fanni mosolygott, bár a mosolya fáradt volt, és a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Apró termete elveszett a kórházi ágyban.

– Tudod, Piri – mondta egy délután, miközben egymás kezét fogták. – Amikor először megláttalak Anti mellett, féltem tőled. De aztán rájöttem, hogy sosem voltál az ellenfelem, te a múlt része vagy, de most már a jelenünk támogatója. Mihez is kezdenénk nélkületek?

Piri elmosolyodott, és megszorította a kezét.

– Te vagy a legjobb dolog, ami Antival történhetett – mondta őszintén. – Ne feledd, a támogatás kölcsönös. Kik voltak mellettünk Győzi baleseténél? Na ugye...?

Fanni merengve nézett az ablak kissé poros üvegére. Darabka kék eget látott csupán fektében.

– Ha elmennék... tudod, végleg... – kezdte halkan. – Piri, ne tiltakozz. Megtörténhet. Már alig van erőm. Érzem, hogy ez az egész túl nagy falat nekem Ígérd meg, hogy mindig ott leszel Anti mellett. Kérlek...

– Megígérem – mondta Piri. – De jól mondtad: ha. A küzdelmet ne add fel kérlek! Erősebb vagy mint gondolnád.

Fanni erőtlenül bólintott. Lehunyta szemét. A barátnője még elnézte egy ideig az áttetszővé vált finom vonásokat, majd csókot lehelt homlokára, és elbúcsúzott.

Nem sejtette, hogy ez volt az utolsó beszélgetésük. Egész nyáron bejárt hozzá, próbált erőt adni neki, megnyugtatta, hogy a kisfia és férje jól vannak, gondoskodik róluk. Napi rutinná vált, hogy amint ő hazaért a beteglátogatásból, Anti átvitte hozzá a kis Álmost, és bement a feleségéhez.

Ma is így történt. De este Anti nem jött Álmos után. Már lefektette a kisfiút, amikor Anti megérkezett. Sápadtan állt az ajtóban, és nem tudott szólni. Piri rögtön megértette, Fanni elment. Átölelte a férfit, és Győzi úgy talált rájuk, amint zokognak. Gyengéden szólt.

– Gyertek, üljetek le. Csukjuk be az ajtót. Anti, barátom, nagyon sajnálom. Ugye tudod , hogy mindenben számíthatsz ránk?

A következő hónapok lassan csordogáltak. Anti úgy próbálta túlélni a napokat, mint aki a sötétben tapogatózik. Piri ott volt, amikor kellett, segített, de az estéi és éjszakái magányosan teltek.

Győzi gyakran elkísérte Pirit, Tibike és Álmos ilyenkor játszottak valamennyit. Már a gyászév is letelt és Anti még ugyanannyira magába roskadva tengődött a hétköznapokban, mint első nap. Piri nem tudta kizökkenteni a letargiából. Ám egyszerre csak elmaradtak az asszony látogatásai. Anti egy hét után telefonált, hogy mi történt. Piri előbb nem akarta elmondani, de végül kénytelen volt kibökni:

– Győzi elment. Egy nap csak egyszerűen eltűnt. Nem tudok róla semmit, levelet nem hagyott, csak egy cetlit, hogy majd jelentkezik, és hogy bocsássak meg neki. Ne haragudj, de magamat kell összeszednem most, ha nem másért, Tibikéért.

– De hát mi lehet ennek az oka? Nem voltak jelek? Nem értem... – Anti hangja döbbenetről árulkodott.

– Az utóbbi időben mintha szórakozott lett volna, ha szóltam hozzá, nem figyelt. De ezenkívül semmi. – szinte suttogva ejtette ki az utolsó szavakat.

Másnap este csengettek, és Piri rohant ajtót nyitni. Talán Győzi az! De Anti állt az ajtóban, Álmossal. Egész este beszélgettek. A férfi azzal köszönt el, hogy ő sem hagyja magára a nőt a bajban, számíthat rá. Mind gyakrabban töltötték az estéket együtt, hol egyik lakásában, hol a másikéban . Bár az érzelmeik kezdtek újra feléledni, egyikük sem utalt erre. Csupán a csendes beszélgetések, a gyerekekkel való foglalkozások töltötték ki az időt.

Egy szürke novemberi napon levél érkezett Győzitől. Anti és Álmos éppen ott voltak, amikor Piri reszkető kézzel nyitotta ki a borítékot, melyen felismerte férje keze írását.

Miután elolvasta, lerogyott egy székre, és szívettépő zokogásban tört ki. Az utóbbi idők minden keserűsége benne volt a könnyekben. Anti mellé állt, vállára tette a kezét, de nem szólt. Hagyta, hadd mossa ki magából a fájdalmat.

Kilencedik, befejező rész

Piri ujjai remegve bontották ki a borítékot. A papír sarka enyhén gyűrött volt, a betűk ismerősek – Győzi írása. De most mintha nem az a kéz vetette volna papírra, akit ő ismert. Valami eltört benne már akkor, amikor meglátta a küldeményt, és most, ahogy olvasni kezdte, recsegve tovább mélyült.

“Piri…

Nem tudom, hol kezdjem. Amit tettem, megmagyarázhatatlan és talán megbocsáthatatlan. De most elmondom az igazat, mert nem bírom tovább a hallgatást.

Volt valaki az életemben, még előtted. Nem csak valaki. Ő volt a mindenem. El kellett mennie, másik országba, másik életbe. Évekig nem hallottam róla, azt hittem, örökre elvesztettem.

Aztán visszatért. Váratlanul, de én nem tudtam neki hátat fordítani.

Amikor megláttam, megértettem, hogy bennem még mindig él az a szerelem.

Nem tudtam kettészakadni. Nem tudtam neked hazudni, de azt sem, hogyan nézzek a szemedbe. Így hát elmenekültem. Gyáva voltam.

Most vele vagyok.

Tudom, hogy ezzel vége lett annak, amit mi ketten építettünk. Tudom, hogy hivatalosan is el kell válnunk. Ezzel kapcsolatban jelentkezni fogok, hogy elindítsuk a folyamatot, tisztességesen, nyíltan.

Kérlek, ne zárj ki az életetekből. Tibike és Ákos… ők a gyermekeim. Őket nem akarom elveszíteni. Ha te is úgy látod jónak, szeretném, ha idővel – ha már nem fáj ennyire – újra láthatnám őket.

Rendszeresen, megbízhatóan, úgy, ahogy egy apa teheti.

Ne gyűlölj.

Te voltál a legjobb, ami történhetett velem. És a legnagyobb veszteségem.

– Győzi”

Piri nem sírt azonnal. Csak nézte a levelet. A betűk egyszerre összemosódtak szeme előtt, a szívében pedig olyan csend lett, amilyen csak vihar után szokott lenni. Aztán jöttek a könnyek – lassan, némán, úgy, mint egy lusta patak, amely tisztít is, elmossa a salakot. Anti mellette állt, kezét a vállára tette, de nem szólt. Nem is kellett.

Az elkövetkező hónapok csendesek voltak. Piri belevetette magát a mindennapokba – a gyerekek napirendje, a háztartás, munka és egyedüllét. A válóper papírjai megérkeztek, és fájdalmas, de korrekt levélváltásokban megegyeztek Győzivel: ő rendszeresen utal majd, és Tibikével havonta találkozhat, Ákos egyelőre még túl kicsi az utazáshoz.

Piri elfogadta. Már nem akart harcolni semmiért, csak békét akart adni a gyerekeinek. A bíróságon, amikor kimondták a válást, csak Győzi ügyvédje jelent meg. Még mindig nem mert Piri szeme közé nézni. A nő nem tiltakozott, csak arra vágyott, hogy lezáruljon minden. Végül beálltak az elvált szülők hétköznapjai, Tibikét hozta, vitte az apja, szép csendesen már közömbös szavakat is váltottak egymással.

Anti gyakran hozta át Álmost, Tibike és ő testvérként kötődtek egymáshoz. Ákos pedig a kis lábacskáival botladozva elindult, vidám kis kópé volt. A gyerekek kacaja sokszor betöltötte a házat, de esténként, amikor mind elcsendesedtek, Piri sokáig ült némán.

Anti vele hallgatott. Volt, hogy napokig nem jött át. Volt, hogy a maga szerény módján megjelent, ezt- azt megjavított a ház körül. Közben mindkettejükben újraéledt az el nem múlt, de elnyomott szerelem. Ott voltak egymásnak, egyikük párja meghalt, másikuk elment, akadály immár nem volt, de mégsem beszéltek erről. Valahogy nem érezték, hogy itt lenne az ideje.

Hosszú idő telt el, egyre többet voltak együtt. Olyan lassan, olyan finoman alakultak a dolgok, hogy amikor az első csók elcsattant, egyikük sem riadt meg, teljesen természetesen forrtak össze az ajkak, mint szerelmük hajnalán. Mintha nem teltek volna el évek, mintha semmi nem történt volna. A sebek behegedtek, a gyerekek nőttek, a két csonka család összeforrt. Még nem voltak házasok, amikor Piri állapotos lett. A kis Amálka születése előtt Anti elé állt, és megkérte a kezét. Csupán két tanú volt jelen a frigy létrejöttekor, meg a pap.

És amikor egy késő nyári délután újra besütött a napfény az ablakon, Piri megállt a konyhában, a három fiú hangja a szobából hallatszott, a kislányt Anti tartotta a karjában, és ő hirtelen úgy érezte, újra él. Nem tökéletesen. Nem hibátlanul. Hanem igazán. Győzi és Fanni jöttek, majd mentek. De ők maradtak. Így volt megírva , így igazította Isten az életük folyását, kanyargósan, de végül mégis kiegyenesedett minden, még ha néha sziklák is álltak eléjük, melyekbe fájdalmas volt beleütközni.

Vége