A rikkancs ( elsőtől a harmadik részig )

Első rész

Alig látszott ki a földből, már rikkancskodott. Nehéz volt a köteg újság, de ahogy a nap haladt mind könnyebb lett. Sokan vettek tőle, mert mindig mosolygott és tréfásan kínálta a lapot.

“ Tessék csak tessék! Megjelent a Ma hangja! Vegyék, vigyék, ne a lelkükre tegyék, hogy a nyomdász egész éjjel dolgozott! “

Vagy:

“ A Ma hangja ma is szól, holnapig elaraszol! “

Esetleg:

“ Olvassák a Ma hangját, ne hallgassák a sok pletykát”

Anyja harisnya szemfelszedő kis műhelyben dolgozott, a kis rikkancs mindig azon a környéken szaladgált. Ha baksist kapott, berohant:

- Édesanyám tegye el!

Az megsimogatta kócos buksiját, csókot nyomott a homlokára, és próbálta megnyugtatni lelkiismeretét, hogy ez a csöppség muszáj dolgozzon, különben felkopik az álluk. Három gyermeke volt, abból két lány, kisebbek a fiánál. A szomszéd néni vigyázott ilyenkor rájuk pár garasért.

A rikkancs egyik nap jobban, másik nap rosszabbul keresett. Ha esett, alig adott el valamit, az emberek ernyő alá húzodva szaporázták a lépteiket rosszkedvűen, nem álltak meg. Persze ő bőrig ázott. Az újságok is eléggé vizesek lettek, olyankor, ha néhány egészen tönkrement, levonták a béréből.

Télen történt, karácsony után két nappal. Nem tudott elég sebesen futni fel - alá a lapokkal, ahhoz hogy ne fázzon. Kezét, arcát kicsípte a fagy, ajkai kékek voltak. Elegáns dáma közeledett, ezüstróka volt a kalapja, boája és muffja. Fázosan kapaszkodott egy irhabundás férfiba, és hevesen magyarázott valamit.

A rikkancs, ahogy botladozva szaladgált, hirtelen megcsúszott egy , a hó takarásában alattomosan megbújó jégen, és olyan sebességgel siklott, hogy a nőnek ütközve felborította azt. Ijedten ugrott fel és sietett a hölgy felé, segíteni. Mire odaért, a férfi már felemelte, és magából kikelve ordított a legénykére:

- Vak vagy??? Nézz a lábad elé, adta-szedte poronty!

Azzal olyant lökött egyet a rikkancson, hogy az hanyatt vágódott, és a fejét a járdaszegélybe verte, azon nyomban kiserkentve a gyermek vérét, ami úgy terjedt a mocskos havon, mint valami vörös patak, mely az útját keresi. Anyja meglátta az ablakból, és eszét vesztve, sikoltozva rohant a fia felé. Vesztére. Kétségbeesésében nem nézett se jobbra, se balra, és egy arra trappoló lovasszán halálra gázolta.

A rikkancs egy rózsaszín tapétás szobában tért magához. Pihepuha ágyban feküdt, a dunyha úgy ölelte magához, mintha egy könnyű felhőn lebegett volna. Egy öreg cselédféle sürgött körülötte, és mikor a gyermek kinyitotta szemét elkezdett kiabálni:

- Asszonyom! Megébredt! Asszonyom!

A rókaprémes nő lépett a szobába, persze prém nélkül.

- Hát magadhoz tértél, kicsike! - öröm csillogott a szemében. Már nagyon aggódtunk miattad! Két hónapig voltál eszméletlen! Na, na, lassan a testtel, hívjuk a doktort, majd ő megmondja mikor kelhetsz fel.

Azzal kisietett . Az öreg cselédhez fordult a legényke:

- Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Édesanyám tudja, hogy itt vagyok? Szólaljon hát meg, néném!

- Oh, te kis árva, anyád már semmit nem tud! Meghótt a nyomorú.

- Mariska! - csattant a nő hangja, aki időközben visszatért. - Elhallgasson! Menjen, mindjárt itt a doktor, vezesse fel!

A fiú csak feküdt, szemét könnyek öntötték el. Kérdőn nézett az asszonyra.

- Sajnos, fiacskám, édesanyád tényleg meghalt. De ne aggódj, jó helyetek van itt, a húgaidat is idehozattuk...

A gyermek nem tudott megszólalni. Folyt a sós lé az arcán, és próbálta felfogni a hallottakat.

Második rész

A doktor délután érkezett. Hosszan verte le a havat a kalapjáról, csizmájáról, komótosan mozgott. Öregember volt, szakálla fehér, mint a hó, tekintete fáradt, mintha sok átvirrasztott éjszaka lenne a háta mögött. Leült az ágy szélére, elővette hideg hallgatócsövét, s a fiú összerezzent, ahogy a mellkasához ért.

– No, ne félj – mormolta. – Csak lélegezz, fiacskám, szépen, mélyen.

Megkopogtatta a hátát, a mellét, fülelt, bele világított a szemébe, hosszan fürkészte. A rikkancs el nem tudta képzelni mit láthat. Körbe tapogatta a kis kerek buksit is.

– Erős kis lurkó vagy te – mondta végül halkan. – Erősebb, mint amilyennek látszol. Más belehalt volna ennyibe.

Megsimogatta a fiú kezét, s hangos csattanással bezárta a táskáját.Az ajtóból még visszafordult, s mintha csak magának mondaná, ezt mormolta:

– Kár, hogy a kis András nem volt ilyen erős...

Azzal kiment.

A fiú Mariskához fordult, aki a kályhánál matatott.

– Ki az az András, néném?

Az öregasszony keresztet vetett.

– Az asszonyom kicsi fia vót, Isten nyugosztalja szegénykét. Tavaly vitte el a torokgyík, három nap alatt. Azóta nem találja a helyét az én jó asszonyom. No, de nem a dógod! Téged hogy hínnak?

– Ákos vagyok – felelt a legényke udvariasan. – Tessék mondani, mikor láthatom a testvéreim?

– Türelem, édes fiam, türelem.

Estefelé engedték be hozzá a két kislányt. Alighogy kinyílt az ajtó, a kisebbik, Rózsika, már szaladt is, fölkapaszkodott az ágyra, és bátyja nyakába csimpaszkodott.

– Bátyuska! Tudtam, hogy fölébredsz! Jaj, mennyire hiányoztál!

Ilonka, a nagyobbik, az ágy lábánál állt meg, s csak nézte a bátyját, miközben szótlanul gördült le a könny az arcán. Két hónap nem hosszú idő, nekik mégis végtelennek tetszett. Minden este érte imádkoztak. És most végre... végre... magához tért. Anyjuk halála után aligha bírták volna elviselni nagyobbik testvérük elvesztését.

– Hát megvagytok – suttogta a fiú, és átölelte mind a kettőt. Jó szaga volt a hajuknak, frissen mosott, idegen illat lengte körül a leánykákat. Szép ruhában, rendezett külsővel álltak az ágy mellett.

– Itt minden nap kalácsot kapunk – újságolta Rózsika boldogan. – És Mariska néni mesét mond este.

A fiú mosolygott, de a torkát szorította a fájdalom. Édesanyjára gondolt, akit soha többé nem ölelhet, aki soha többé nem simítja meg a fejét, azzal acsendes, de erős szeretettel, ahogy szokta.

Néhány nap múlva, mikor már a folyosó végéig elmerészkedett, nem szédült annyira, az alkonyi csöndben hangokat hallott a szalon felől. A nehéz tölgyfa ajtó nem csukódott be egészen, s a résen átszűrődött a beszéd. Megismerte az asszony hangját, és egy férfiét is — azét, az irhabundásét.

– ...nem várhatunk a végtelenségig, Margit – mondta a férfi. Sima volt a hangja, de türelmetlenség bujkált benne. – A végrendelet világosan szól. Amíg nincs a házban gyermek, akit fölnevelsz, a vagyon a sógorodé marad. András halálával minden a Bárczyakra szállt volna.

– Tudom én azt jól – felelte az asszony fojtottan.

– Akkor hát örülj, hogy itt vannak ezek a kis jöttmentek. A törvény elégedett lesz: árvákat fogadtál, van kit fölnevelned. Aláírod a papírokat, s a kassza a miénk.

Csönd ereszkedett a szobára. Aztán az asszony, halkabban, szinte félve:

– És… azután?

– Azután? – A férfi fölnevetett, könnyedén, mintha csak tréfálna. – Azután a lelencházban is meglesznek. Mi meg összeházasodunk, és nem kell többé a fogunkhoz verni a garast.

A fiú a hideg falnak dőlt. Megfagyott ereiben a vér. A gondolatok úgy cikáztak a fejében, hogy belefájdult. Aztán lassan, óvatos léptekkel visszament a szobájába.

Harmadik rész

Ákos azon az éjszakán alig aludt.

Valahányszor lehunyta a szemét, ugyanazok a szavak tértek vissza hozzá. Végrendelet. Vagyon. Lelencház. Nem értette mindnek pontosan a jelentését, de annyit igen, hogy egyik sem jelenthet jót nekik. A lelencházról hallott már az utcán. A rikkancsok között akadt olyan fiú, aki onnan szökött meg, s olyankor cifra dolgokat mesélt róla. Ákos eddig azt hitte, az efféle történetek felét csak azért találják ki, hogy ijesztegessék azokat, akik sosem voltak ott.

Most valóban félelmetesnek tűnt minden szó, amire emlékezett ezzel kapcsolatban.

Sokáig feküdt mozdulatlanul, a dunyhát az álláig húzva. A ház neszei egészen másként hatottak rá, mint azelőtt. A lépcső recsegése, amelyet eddig észre sem vett, most lépteknek tetszett. Ha odakint megzörrent az ablak a széltől, összerezzent. Még Mariska csoszogását is gyanakodva hallgatta a folyosón.

Pedig tegnapig ez a ház jelentette számára a megmenekülést.

A meleg szobát. A tiszta ágyneműt. Azt, hogy Rózsika és Ilonka jóllakva hajtják álomra a fejüket. És Margitot, aki ott állt az ágya mellett, amikor két hónap után először fölnyitotta a szemét.

Ákos nyugtlanul az oldalára fordult.

A férfi hangját nem téveszthette össze máséval. Ugyanaz a hang volt, amely a havas utcán ráordított. Ugyanaz az ember, akinek karja akkor úgy taszította félre, mintha nem gyermek, csak valami útban heverő rongycsomó lett volna.

Azonnal felismerte, tudta, ki beszél odabent.

Ez tette az egészet még félelmetesebbé.

Reggelre sápadt volt és kedvetlen. Mariska hiába rakta elé a tejeskávét meg a vastagon vajazott kenyeret, csak piszkálgatta.

– Mi bajod, te, ‘sze hezzá se igen nyúlsz az ételhez!

Ákos megvonta a vállát és kelletlenül harapott egyet a kenyérbe.

Nem akart beszélni.

Az utcán megtanulta, hogy aki sokat jártatja a száját, könnyen olyat is elmond, amit jobb lett volna magában tartani. Édesanyja is mondogatta néha: „Okos ember előbb gondolkozik, aztán beszél.”

Hát ő most gondolkozott.

Délelőtt Margit nem mutatkozott. Rózsika és Ilonka egyik szobában játszottak, idehallotta a csirikolásukat. Feltápászkodott és elindult a hangok irányába. Nem messze voltak tőle.A fiúcska nekidőlt az ajtófélfának és mosolyogva figyelte őket. Rózsika valami rongybabát ringatott, Ilonka pedig egy képeskönyv fölé hajolt, amelynek vastag lapjain cifra ruhájú királyok, törpék és tündérkisasszonyok sorakoztak és úgy tett mint aki olvasni tud már, be nem állt a szája.

A kisebbik észrevette.

– Gyere, Ákos, játszol velünk?

Ákos odament hozzájuk, de játszani nem volt kedve. Leült egy fotelbe és nézte a két kislányt.

Rózsika mit sem törődött bátyja rosszkedvével. Magyarázott a babájának, aztán megfeddte, amiért nem akar aludni, végül gondosan betakarta egy hímzett kendővel.

Ákosnak egyszerre eszébe jutott az édesanyjuk.

Olyan hirtelen, hogy belesajdult a mellkasa.

Ákos fél szemmel látta, hogy az ajtó előtt megállt valaki. Margit volt. Nem lépett be rögtön. Egyik kezével az ajtófélfát fogta. Hosszan nézte a gyermekeket. Különösen Rózsikát. A kislány éppen a rongybaba takaróját igazgatta, és közben valami altatódalt dúdolt. Margit arca különös lett. Mintha egyszerre akarna belépni és elfutni.Aztán észrevette, hogy Ákos őt nézi. Egy pillanatig farkasszemet néztek. Végül Margit elmosolyodott, fáradtan, elgyötörten.

– Jól vagy, Ákos?

– Jól, nagyságos asszony.

Margit bólintott. Ennyi volt az egész. Mégis, amikor elment, Ákos sokáig nézte az üres ajtónyílást. Valami nem hagyta nyugodni. Ha Margit csak a pénzt akarta, miért nézett úgy Rózsikára? Gyermekszíve megérezte, hogy nem lehet egészen gonosz ez az asszony.

Délután Ákos megint sétálni indult. A doktor meghagyta, hogy mindennap járjon egy keveset, mert a hosszú fekvéstől elgyengült. Mariska ugyan legszívesebben karon fogta volna, de a fiú visszautasította, és inkább lassan, a fal mellett haladt, mert a szédülése még nem múlt el teljesen. A felső folyosón még alig járt. Ott hűvösebb volt, és a legtöbb ajtó zárva volt.

Az egyik azonban nyitva maradt. Ákos csak egy pillanatra nézett be. Gyermekszoba volt. Nem olyan, mint amelyikben a húgai laktak. Egy kis ágy állt a fal mellett, rajta összegyűrt takaró. Mindenfelé játékok: fakard, ólomkatonák, faragott lovacskák . Az ablak alatt apró csizma, az egyik eldőlve, mintha tulajdonosa csak most rúgta volna le.

Ákos rögtön tudta, kinek a szobája. Andrásé. Óvatosan beljebb nem ment. Későn vette észre az asszonyt, aki az ablaknál állt. A fiú első gondolata az volt, hogy gyorsan visszahúzódik, de az asszony nem vette észre. Valamit tartott a kezében. Egy kis matrózruhát, kék gallérral. Sokáig nézte, aztán az arcához emelte és beszívta az illatát.

Ákos mozdulni sem mert. Margit válla megremegett, de ez hamar elmúlt. Kihúzta magát és gondosan összehajtotta a ruhácskát és letette. Még párszor végigsimította. Volt valami ebben a mozdulatban, ami a fiúcska lelkéig hatolt.Ákos nesztelenül kihátrált, érezte, hogy valami bensőségeset lesett ki és ettől kicsit restellte magát.

Estére megérkezett az irhabundás férfi. Ákos a lépcsőfordulóból pillantotta meg. Most nem volt rajta bunda, csak sötét kabát; mégis Ákos szemében mindig az maradt, aki azon a téli napon az utcán fellökte. A férfi leporolta kesztyűjét, átadta kalapját Mariskának, és úgy ment a szalon felé, olyan otthonos léptekkel, mintha a ház már az övé volna.

Útközben felpillantott, mert megérezte, hogy valaki nézi. Meglátta a fiút. Megállt. Ákos nem mozdult. Néhány pillanatig egyikük sem szólt.

A férfi szája végül mosolyra húzódott.

– Megerősödtél – volt valami visszataszító a mosolyában.

Ákos nem felelt. Nem tudta, vajon a másik emlékszik-e arra, hogyan lökte fel. Talán igen. Talán nem. Talán az olyan ember, aki könnyen taszít félre egy gyereket, másnapra már el is felejti. A férfi továbbment.

Aznap este mindannyian együtt vacsoráztak. Margit szokatlanul csendes volt. A férfi vele szemben ült, jó étvággyal evett, időnként mondott valamit, mire Margit kurtán válaszolt vagy csupán bólintott.

Ákos alig evett. A férfi időnként rátekintett. Margit pedig, valahányszor ezt észrevette, nyugtalanná vált. Vacsora után a gyerekeket fölküldték. Ákos most nem maradt hallgatózni. Egyszer már meghallotta azt, amit nem kellett volna, és elég volt neki. A szobájába ment, de sokáig az ajtó mellett állt. Nézte a még mindig szokatlan bútorzatot, az ágyat a meleg dunyhával és ebben a pillanatban nagyon idegennek érezte. Lentről beszélgetés tompa hangjai szűrődtek fel.

A szalonban közben a férfi bőrtáskát tett az asztalra. Margit ismerte a táskát. Látta már máskor is, amikor üzleti ügyekről beszéltek, számlákat számoltak, vagy levelek kerültek elő, amelyeket neki csak alá kellett írnia. Régebben megnyugtatta ez a határozottság. András halála után különösen. Akkoriban minden döntés terhes volt számára. Még az is, milyen virágot tegyenek a sírra. Jólesett, ha valaki más megmondta, mi legyen.

A férfi eléje tette az iratokat. Margit nem nyúlt hozzájuk. Tekintete a papíron pihent, de a betűk összefolytaka szeme előtt. Hirtelen beléhasított annak a havas napnak az emléke, amikor Ákost fellökte a férfi. Lelki szemeivel látta a kisfiút, ahogy vérző fejjel fekszik a járdaszegély mellett. És azt az asszonyt, aki kirohant, kétségbeesetten…

Margit sokáig azzal csitította magát, hogy amit utána tett, jóvátehetett valamennyit abból a rettenetes napból. Hazavitte a gyermeket. Orvost hívatott. Két hónapon keresztül aggódott érte. Elhozatta a két kislányt is. Igazán mindent megtett. Eleinte azt mondta magának: kötelességem, hisz valahol az én hibámból történtek a dolgok. Később már irgalmasnak, jótét léleknek érezte magát.

A férfi szerencsének érezte az eseményeket. Margit nem tiltakozott. Most azonban Rózsika reggeli dúdolása járt a fejében. Ilonka komoly szeme. Ákos sovány arca az ajtóban. És András szobája.

A férfi közelebb tolta a tintatartót. Margit fölemelte a kezét, de félúton megállt. Milyen egyszerű lett volna. Csak egy firkantás és minden megváltozik. A férfi duruzsolt valamit a biztos jövőről, a házról, a birtokról, arról, hogy az ember nem élhet pusztán az érzelmei szerint. Margit hallotta a szavakat, de értelmük egyre távolabbról jutott el hozzá.

Az ember nem élhet pusztán az érzelmei szerint.

András halála óta ő nem is élt talán, csak hordozta magában azt az egyetlen érzést, a sikító fájdalmat, amely minden mást kiszorított: hogy nincs többé a gyermeke. Most pedig odafent három idegen gyermek aludt a házában. Idegenek. Ezt mondta a férfi is. Jöttmentek. Margit ujjai ökölbe szorultak az asztalon.

Eszébe jutott Ákos első ébredése. A zavart tekintet, a kérdés az anyjáról, aztán az a néma sírás, amikor megtudta az igazat. Akkor egy pillanatra olyan erővel fájt neki a fiú fájdalma, mintha a sajátját látta volna kívülről. Talán ezért fordult el olyan gyorsan. Akkor eszébe sem jutott a vagyon… De később, mi tagadás, többször is. Hiszen az a biztonságot jelentette számára.

Ez volt benne a legrettenetesebb. Nem mondhatta magáról teljes bizonyossággal, hogy ártatlan, hogy emberségből segít a kicsiknek.

A férfi türelmetlenül megmozdult. Margit végre fölemelte a fejét.

– Ma nem – csak ennyit mondott. – Jobb, ha most elmész.

A férfi arcáról eltűnt a nyugodt mosoly. Margit azonban nem nézett rá többé. Összeszedte az iratokat, egymásra igazította őket, és maga elé húzta. A férfi mondott még valamit. Előbb szelíden, aztán élesebben. Margit egyetlen szóval sem felelt. Végül becsapódott a szalon ajtaja. Nemsokára hallotta, hogy nyikordul a kapu. Mintha ideges lett volna a nyikorgás. Eh, badarság, hesegette el a rossz érzést, mely felébredt benne.

Odafent Ákos is meghallotta a kapu nyikorgását. Az ablakhoz ment, félrehúzta a függönyt, és látta, amint a férfi kilép a házból. Gyorsan ment, vállát felhúzta a hidegben. Az utca végén várakozó kocsihoz sietett, beszállt, és eltűnt.

Ákos megkönnyebbült. Mintha az egész ház felsóhajtott volna a férfi távozása után. Sokáig állt még az ablaknál. Pár perc múlva halk neszt hallott a folyosóról. Margit jött fölfelé. Lassan haladt, egyik kezével a korlátot fogta. A másikban papírokat tartott.

Ákos gyorsan visszament az ágyhoz, bebújt a dunyha alá. Az ajtaja előtt Margit lelassította a lépteit. Nem nyitott be. Néhány pillanat múlva a léptek továbbindultak, azután elhaltak a folyosón.

Margit András szobájába ment. Meggyújtotta a kis asztalon álló lámpát, és sokáig nézte a kezében tartott iratokat.

A gyermekágy fölött ott függött András bekeretezett képe. Gömbölyű arcú kisfiú nézett le róla komolyan, ünneplőruhában, egyik kezét egy magas támlájú széken nyugtatva.

Margit odahúzta a széket az asztalhoz. Leült, fejét az asztalra hajtotta és keserves zokogásban tört ki. Ákos a szobájában is hallotta és annyira megszántta az asszonyt, hogy az ő szeme is könnybe lábadt.

Folytatása következik.

❤️❤️Amennyiben az előfizetés mellett döntesz, mindamellett, hogy minden írásomhoz 100%-ban hozzáférsz, támogatod a munkásságom, 🙏🙏azt a lehetőséget, hogy továbbra is írhassak, publikáljak. Az ár kevesebb, mint egy napilapra való előfizetés, ( átlagban a substack írók magasabb árakat szabnak ) 📖📖ráadásul tényleg naponta új mű kerül feltöltésre,✍️✍️ sőt, legtöbbször kettő, három is. Előre is köszönöm, hogy lehetőséget nyújtasz a fennmaradásomra! Írásaim 85% -a ingyenes.

Előfizetni a narancssárga gombra kattintva lehetséges, vagy magyar számlaszámra utalva, melyet alább közlök. (számlaszámra utalva a megjegyzésekhez feltétlen írd oda az email címed)

16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

Ide kattintva fizethetsz elő