HH192 💀 utolsó szavak a feeden

szia kedves olvasó!

neked is feltűnt, hogy mostanában ipari mennyiségben halnak meg hollywoodi sztárok életük derekán. februárban először a Dawson ment el rákban a creekből, aztán Eric Dane-t az ALS vitte el idejekorán.

nem azon vagyok megakadva, hogy meghalnak emberek - ez viszonylag kiszámítható dolog. ami szemet szúrt, hogy nem csupán egy fekete-fehér fotót kapunk a social médiában az arcokról, alul fehérrel szedve a nevük és a -tól -ig.

nem, hanem halálos ágyukon/székükön/padukon/nappalijukban rengeteg kontentet kitoltak még mindketten az instára - meg gondolom mindenhová.

nekem nagyon nehezemre esett végignézni a csontra soványodott, haldokló 48 éves James David Van Der Beek monológját, amiben arról beszél átszellemült mosollyal, hogy miután a betegsége megakadályozta abban, hogy apai, házastársi stb. feladatait el tudja végezni, rájött, hogy

ő nem a tettei által lesz értékes, hanem önmagában - isten is feltétel nélkül szeret minket.

mindez egybecseng az Edith Éva Eger-i élet értelme értelmezéssel, és a sajátommal, de valamiért feszítő disszonancia keletkezett bennem a képsorokat látva.

elképzeltem magamat haldokolni, és beleborzongtam abba a gondolatba, hogy a végső megvilágosodás közepette befényelem a nappalimat, és belemondom a telefonom kamerájába a nagy egyetemes igazságot, amit a social média maradandó, nemes csatornáin hátrahagyok a világnak. ez iszonyatosan abszurd számomra. s közben az asszony meg a gyerekek a kamera másik oldalán büszkén nézik, hogy apa milyen okosakat mond? hát nem tudom…

nem sokkal ezután jött az 53 éves Grey’s Anatomy-s színész hasonló performance sorozata a közösségi médiákon, de azt már nem bírtam befogadni.

mostantól tényleg élőben fogják közvetíteni a hírességek a haláltusájukat a feeden? ez a contentek non-plus ultrája, ütős anyag!

és miért szeretjük mi ezt egyáltalán látni? miért? szeretjük?

(Sándor György ‘80-as évekbeli halhatatlanja jut eszembe, amikor a gazdag ember filozofál: “miért görbe a banán? mire a szegény megszólal: miért? görbe? - bocsának elkalandoztam. vissza a performatív haláltusára!)

lehet, hogy ezeket a szívszorító képsorokat nézve elégtételt kapunk hétköznapi kis szaros életünkben, hogy na, meghalt a csóri szupersztár faszi a sok pénzével, szép kocsijaival és feleségével - én meg még mindig élem az enyémet?

vagy kezd kikerülni a halál a tabusított témák közül? az önmagában lehet, hogy jó ötlet, de vajon tényleg tudunk és akarunk tanulni mások végső bölcsességéből?

nem tudom, hogy a sztárok szerinted miért csinálják ezeket a videókat? és majd a hétköznapi jóskapisták is elkezdik a trendet követni? megjelennek majd a haldokló tiktok-ok, és az utolsó levegő kilehelése előtt az ember még elégedetten mosolyog, hogy hú de sok like-ot kaptam?

nem tudom megfejteni, miről szól amúgy ez a jelenség.

a halhatatlanság eléréséről? úgy néz ki ezekben az esetekben, ez egyértelműen nem működik…

a legfrissebb reményhal epizódban Vic Lasso, alias Nyics Viktor london mellől osztotta meg velünk, miért érdemes aktív reményteljességben élni. szó esik arról, hogy mit jelent teljes emberként jelen lenni egy pizzafutár vagy egy ügyfélszolgálatos szerepében is. arról, hogy a pesszimizmusnak nincs praktikai értéke — de a naiv optimizmus sem segít, inkább egyfajta tudatos, cselekvő remény az, ami működik. arról, hogyan épít egy apa olyan kapcsolatot a lányával, ahol minden kimondható. és arról, hogy mindenkiben van valami egyedi — és a legnagyobb veszteség az, ha ezt elhanyagolva érünk az életünk végére.

én nagyon szerettem ezt a beszélgetést, szeresd te is:

a halottnak a coach csatornán folytatódik az AIR sorozat. az 5. epizódban Kormos Nikolettel abba a mélyfúrásba kezdtünk bele, amit a legtöbb vállalati és oktatási fórum kényesen kerül:

hogyan darálja be a neoliberális profitlogika a jó szándékú CSR-t, a felsőoktatást és most már a figyelmünket is. az AI nem egy újabb eszköz a fiókban, hanem egy technológiai környezet, ami észrevétlenül számolja fel a kritikai gondolkodásunkat.

ebben az epizódban azon filózunk, hogy mi marad az emberből, ha a hatékonyság oltárán feláldozzuk az autonómiánkat és a szabad gondolkodásunkat.

a kérdés már nem az, hogy mit tud a gép, hanem az, hogy miért hagytuk elsorvadni a saját belső iránytűnket.

vasárnap volt megint menetrendszerű BRO podcast Józsival stockholmból,

amiben próbáltuk megfejteni, hogy mit jelent egy ország színeiben indulni az olimpián, mi motivál egy trollt a komment szekcióban, vajon miért küldenek ki papíron is egy hivatalos levelet, miután megkaptam a DÁP-ban, és mi a boldogságunk záloga (spoiler: egy benzinkút).

kényeztessétek a füleiteket!

apropó fülkényeztetés. múlt héten megjelent a várva-várt új gorillaz album, ami nagyon furi lett, melankólikus és mégis magával ragadó. de hát ki vár konzisztenciát és kiszámíthatóságot dr. Albarntól?

az animációs vonal is erősebb az eddiginél, youtube-on lehet mozizni:

enyhén kapcsolódó örömhír: a de la soul ott volt az npr tiny desk-je mögött:

végignéztem a disney+on a the lowdown-t és, ha nincs jobb dolgod, akkor neked is ajánlom ezt. Ethan Hawke (örök kedvenc) egy önjelölt tulsai “truthstorian”-t játszik, aki amatőr újságíróként a hatalmasok kényes ügyeit piszkálja.

noir hangulat, feszített ritmus, és egy idegesítően szerethető főhős. a sorozat alkotója Sterlin Harjo, aki a Reservation Dogs-t (top 5 kedvenc sorozatom) is csinálta. most is szügyig gázolunk az amerikai őslakosok lecsúszott hétköznapjaiban, és a fehérek által elvett földek felett érzett örök gyászban.

ha szereted a “kis ember nagy hatalommal szemben” műfajt, érdemes belenézni.

köszönöm a figyelmed, két hét múlva jelentkezem a következő hírlevéllel,

addig is a legjobbakat!

üdv

andrás