Több nőt a közéletbe?

Éppen egy hete, április 27-én vettem részt azon a sajtóbeszélgetésen, amelyet a Női Minimum nevű követeléscsomag civil összeállítói szerveztek annak érdekében, hogy szélesebb nyilvánossággal is megismertessék az anyagot, mielőtt frontális támadást indítanak az új kormány ellen. Ez a Gerlóczy Kávéházban tartott prezentáció oly nagy hatással volt rám, hogy hiába telt el egy hét, sajnos csak nem bírom visszafogni a bennem élő edgelordot és nem bírok ellenállni a kultúrharcnak. Megint.

Nagyon röviden: a Női Minimum egy olyan követeléscsomag, amely a magyar nőket érintő legégetőbb ügyeket és az azokra adott szakmai javaslatokat tartalmazza. (Legalábbis e 21 civil szervezet szerint.) Akit részletesebben is érdekel a téma, azoknak ajánlom a Kontrollon megjelent írásomat, most viszont beszéljünk arról, nekem miért nem elég az, hogy „több nőt a közéletbe”.

Pedig annyira szívesen osztoznék én is a szent sisterhood ölelésében: látom magam előtt, ahogy a Hold sugarai alatt egymást átkarolva lassan dülöngélünk Paris Paloma labour című dalára, miközben egyre hangosabban mantrázzuk, not all men, but always a man. Szívesen harcolnék én is az elnyomás ellen, lennék igazi girl’s girl, nem akarok mindig az az ember lenni, aki folyton akadékoskodik és húzza a száját. Bezzeg mindig mindenen megsértődni, na az mekkora buli lenne. Ehelyett itt ez a petíció, amelyen hosszú hónapokig dolgozott a Labrisz, a PATENT, az Amnesty, a PSZ és még ki tudja hányan, engem pedig az Istennek sem lehetne rávenni az aláírására, sőt, remélem, hogy Magyar Péter the man-ségén is fennakad.

A Gerlóczy Kávéházban a kávémat kortyolgatva egyre azon tűnődtem: az egy dolog, hogy kevés nő van a közéletben, de akik vannak, azok is mind ilyenek. Olyanok, akik szerint a ténylegesen létező bérszakadék oka csak a nőgyűlölet lehet (nem), akik szerint minden nőnek ingyen járna a tampon, hiszen szükséglet (szerencsére semmi más nem az, ami egyébként pénzbe kerül), akik szerint nem földtől elrugaszkodott AGYRÉM a deklarált beleegyező nyilatkozat közösülés előtt és akik váltig állítják, hogy egy közepesen vicces mém igenis lehet nők ellen elkövetett erőszak.

Arra a felismerésre jöttem rá, miközben Antoni Rita és a PATENT Egyesülettől érkezett Csikós Luca azt magyarázták, a női bírók sokszor azért véreskezűbbek, mint a férfi társaik, mert jobban meg akarnak felelni a patriarchátusnak, tehát ez is a férfiak hibája, hogy

a magyar közélet formálói között gyakorlatilag nincs olyan nő, aki nem libtard és nem fideszes. A férfiak soraiban többen vannak, akik valamelyest konzervatív nézeteket vallanak, de elutasítják a leköszönő kormányt is, a nők között viszont gyakorlatilag egy sem akad.

Mert persze vannak ’’’’’konzervatívok’’’’’, csak kár, hogy ők mind narancskárosultak. Aki pedig beszopta a konzervatív meg nemzeti mázzal beterített ipari méretű lopást, mint ideológiát, az nem kvalifikált. Aki úgy konzervatív, hogy a Pride betiltása természetesen égetően fontos ügy, de Szájer József esete belefért, azt nem veszem figyelembe. Aki úgy antifeminista és családcentrikus, hogy közben virágzó brandet épített erre az üzenetre, az kiesik a játékból.

Természetesen a feminizmusnak még mindig van létjogosultsága Magyarországon, jómagam is az vagyok, sőt, a Női Minimum is tartalmaz olyan pontokat, amelyektől nem akarom azonnal a falba verni a fejem. Ilyen például a szülészeti erőszak felszámolása, vagy az, hogy a fogamzásgátló tabletta felírását alapos vizsgálat és személyre szabott, széleskörű tájékoztatás előzze meg. Oh my, micsoda értelmes gondolatok. De a jelek szerint valamiért soha nem sikerül megmaradni a racionalitás talaján, ami aztán olyan követeléseket szül, mint a „beleegyezés kultúrájának törvényi rögzítése”, az abortusz előtti kötelező tanácsadás és várakozási idő megszüntetése vagy a kizárólag női hajléktalanságra fókuszáló javaslatok.

És egyszerűen nem értem, miért van ez így. Komolyan. Nem kell a szó szoros értelmében vett konzervatívnak lenni, nem kell a hagyományos nemi szerepek megtartása mellett ágálni, nem kell Donna Reed showt játszani, de a józanság hangját miért nyomja el az XX kromoszómapár?

Miért nincs egy olyan nő sem a magyar közéletben, aki egyszerre képes elutasítani a Fideszt és a „menstruációs szegénység” fogalmát? Aki kikéri magának, hogy „nőügyekkel nem foglalkozom”, de aki szerint minimum ésszerű és humánus felvázolni egy sokszor kétségbeesett nő előtt, hogy milyen egyéb opció lehetnek az abortuszon kívül? Aki szerint felháborító, hogy Kövér László szánalommal tekint azokra a képviselőkre, akiknek kettessel kezdődik a személyi száma, de az is, ahogy sokan richtig figyelmen kívül hagyják, hány férfi válik kapcsolaton belüli erőszak áldozatává?

Nekem önmagában nem elég, ha több nő van a közéletben, ha azok a nők ilyenek. Egyszer valamikor a nem túl távoli jövőben szeretnék egy kislányt, és igenis szeretném, ha ennek a leányzónak lehetnének példaképei a közéletből. De ezek nem azok a nők lesznek, akik szerint a férfiakat mindössze attól kell megóvni, nehogy nőgyűlölölővé váljanak. Nem azok, akik kikérik maguknak azt az egyszerű statisztikai tényt, hogy a nők kevesebbet politizálnak, majd azzal próbálnak érvelni, hogy hisz milyen körmöket csináltatnak maguknak a szalonokban.

Nem azok, akik szerint a nőket úgy lehet bevonni a politikába, ha a politikus jól néz ki, nem azok, akik szerint az abortuszellenesség nőellenesség, és főleg nem azok, akik szerint a nők esetében teljesen megszűnik az egyéni felelősség, mert minden a patriarchátus hibája. Nem szeretném, ha csak olyan nőkből válogathatna, akik szerint a női újságírók ellen elkövetett attrocitások esetében külön ki kellene emelni az áldozatok nemét, mintha a férfi kollégáikat soha nem érné ilyen sérelem, vagy akik szerint érdemes hetekig hisztizni egy mémen.

Tulajdonképpen igen, girl’s girl vagyok, épp ezért nem tolerálom ezt a fajta viselkedést, és a lányomat sem erre fogom tanítani. Szeretném, ha addigra lennének olyan példaképei, akik szintén nem ezt képviselik.