Vizespóló verseny a piramis tetején

Nem ilyennek képzeltem az itteni dzsungelt. Cancúnból, a tengerparttól több mint kétszáz kilométerre fekvő romváros, Coba felé buszozva csak egy sima mocsaras erdő szegélyezi az utat. Nem sok fafaj alkotja, melyek se nem magasak, se nem egzotikusak. A klíma viszont azonnal fojtogatóvá válik: a busz ablakán túl lüktet a párás hőség, ami az otthoni szaunák legdurvább perceit idézi, csak éppen itt nincs menekülő ajtó.

Itt-ott nyomorúságos maja falvak húzódnak meg, ahonnan kíváncsi gyerekszemek pillantanak ránk. A rozoga viskók és a kezdetleges körülmények között élő utódok látványa éles kontrasztot alkot az egykori birodalom nagyságával. Vezetőnk emlékeztet rá, hogy a félsziget gyakorlatilag egyetlen nagy romterület, és tulajdonképpen már jócskán benne vagyunk a Coba néven számon tartott maja városban, de annak a becslések szerint még öt százalékát sem tárták fel. Bárhol megásnak egy nagyobbacska dombot, romokra bukkannak benne. A természet visszavette, ami az övé volt, sűrű, zöld lepellel takarva el az egykori virágzó kultúra monumentális emlékeit.

A Nohoch Mul viszont, amelyet ma felkeresünk, 42 méter magas, így aztán jócskán kimagaslik az erdőségből. Még egy fontos tulajdonsága vonzott, és ezért vállaltam a hosszú zötykölődést, erre fel lehet mászni, nem úgy, mint Chichen Itzára. Ez utóbbinak a tetejéről számos, saját fittségét túlbecsülő turistát kellett ájultan lehozni, ezért lezárták. A felelőtlenség büntetése ott a kitiltás lett, itt Cobában viszont még él a kalandorok szabadsága – vagy inkább a kollektív felelőtlenség. „Végy egy panamakalapot, és képzeld magad Indiana Jonesnak” – nevetett kísérőnk, miközben gúnyos mosollyal nézte városi surranóinkat.

Az enyém rögtön elázott, mert a fák sűrűjében – csodák csodája – óriási zivatar fogadott. Nem egy barátságos nyári zápor, hanem mintha valaki odafent megfordított volna egy dézsa jéghideg vizet. Egy biciklikölcsönző várta ügyfeleit, ami a semmi közepén inkább tűnt szürreális délibábnak, mint valós szolgáltatásnak. És lám, jól jött, mert egy-egy rom a kiterjedt területen kilométerekre fekszik egymástól, és a sűrű, nyirkos levegőben a gyaloglás nagyon kimerítő lett volna.

A botcsinálta kerékpáros kalandorok nagy része már az elején megbánta, hogy nem a tengerparti fövenyen olvasgatta tovább útikönyvét, kezében egy jéghideg Margaritával. A rozsdás, kontrafékes kerékpárok kormányzása a sártengerré változott ösvényeken felért egy kötéltánccal. Aki még nem bánta meg az induláskor, később mindenképpen, amikor egy pocsolyában elvágódott, és a finom, agyagos sár azonnal és visszavonhatatlanul eggyé vált a hófehér dizájner-sportcipőjével. A dzsungel halk moraja és a fakopáncsok kopogása helyett így hamarosan bábeli szitkozódások és a csúszkáló gumik cuppogása töltötte be az ősi fákat.

Az eléggé elcsigázott utazó végül mégiscsak megérkezett a piramishoz. Először az ősi köveken csodálkozott el, utána saját magán: én bizony ide felmászok. A Nohoch Mul monumentális tömbje fenyegetően magasodott fölénk, mintha egy szürke, lépcsős szörnyeteg lenne a zöld tenger közepén. A félméteres lépcsőfokok olyan sikamlósak voltak, mint a szappan. Az évszázados koptatás és az iménti felhőszakadás tökéletes csúszdává változtatta a mészkövet. Egyetlen, ázott és viseltes kötél szolgált kapaszkodásra. Egyszerre húsz-harminc elszánt arcú ember vonszolta magát és rángatta egymást a csúcs felé.

Az égi áldás által előidézett vizespólóversenyre a hölgyek nem számítottak, ennél fogva akadt, aki karba tett kézzel, büszkeségét megőrizve gondolta teljesíteni a távot. Ez a taktika azonban hamar csődöt mondott. Miután kétszer odaverte a fenekét, és már a kék folt is átlátszott az esővíztől csepegő valaha fehér nadrágon, feladta. A büszkeség helyét átvette a puszta túlélési ösztön: négykézláb, kúszva, zihálva haladt mindenki felfelé, miközben a nedves ruhák teljesen átlátszóvá váltak.

A lépcső minden egyes fokának leküzdése külön dráma volt. Mellettem egy megtermett texasi úriember olyan ájtatosan fohászkodott az égiekhez, hogy azt egy déli baptista istentiszteleten is megirigyeltek volna, míg egy francia pár tagjai nem túl elegánsan, de annál hangosabban veszekedtek azon, hogy kinek az ötlete volt ez az egész mexikói kiruccanás. A lábam az utolsó tíz méteren már úgy remegett, mint a kocsonya, és nehezen szedtem a levegőt a szinte ragadós párában.

Happy end-ként azt mondhatnám, megérte, mert odafent elénk tárult a végtelen horizont, a határtalan dzsungel. A zivatarfelhők épp kezdtek felszakadozni, és a lemenő nap sugarai aranyat szórtak a végtelen zöld szőnyegre, amiből itt-ott kisebb, még fel nem tárt halmok – rejtőzködő piramisok – csúcsai bukkantak ki. Idézhetném Napoleont, aki Egyiptomban a piramisok lábánál azt mondta katonáinak megilletődötten: ötezer év tekint le rátok. Itt jó pár ezer évvel kevesebb figyelt minket, de a pillanat ünnepélyessége tagadhatatlan volt. Megcsináltuk. Ott álltunk a világ tetején, koszosan, bőrig ázva, de győztesen.

Az azonban már eszembe sem jutott, hogy vajon Indiana Jones mit mondana, mert a győzelmi mámort másodpercek alatt söpörte el a tiszta, fagyos rémület. Ahogy megfordultam, és lepillantottam a mélybe, abból a szögből nézve a lépcsők teljesen eltűntek a meredek lejtőn. Csak a semmi tátongott a lábunk alatt le egészen az erdőig, és a csúszós kötél, ami fentről még vékonyabbnak tűnt. Kétségbeesetten gondoltam arra: hogyan mászok le innen?