Fiatal lány őrizte odalenn a kápolna bejárati ajtaját. Sápadt arccal, inkább fásult, mint érdeklődő szemekkel pillantott fel a lépcső aljáról. Bezártam magam mögött az ajtót, és lefelé indultam. A márványlépcsőn csak halk neszeket okoztak a lépteim.
Fent, az utcaszinten, semmitmondó kis épület benyomását keltette Matisse Chapelle du Rosaire-je Vence külvárosában. Balra emelkedő, virágzó mediterrán cserjékkel szegélyezett az út, jobb oldalon pedig a járda szélétől éles szögben lejtett a domboldal. Az épület mögötti pálma kontya alig ért a templom lábazatáig.
Amíg kívül végtelen volt a látóhatár, idebenn majdhogynem a bezártságérzés vett rajtam erőt. Megálltam a lépcső alján a kis pult előtt. Az arc nem sápadt volt, inkább mészfehér, a szemeket pedig mintha korommal rajzolták volna.
– Bonne journée, Monsieur – üdvözölt illendően a kápolna bejáratának őrizője. Nem ám bonjour, és nem zs, hanem egy kicsit dzs. Közel van Olaszország. Itt, Nizza környékén a niçois-t beszélik. Szeretem kimondani: niszoá…
– Yes, Sir – váltott zökkenő nélkül, amikor megkérdeztem, tud-e angolul. A továbbiakat alig-alig értettem. – No photo! – tette rá az ujja hegyét a kamerámra. A sötét sarokban nyíló, elmosódott körvonalú ajtón túlra mutatott. Annyit vettem ki a szavaiból, hogy Sir Valaki odabenn ugyancsak nem venné jó néven, ha használnám a gépet.
Az ajtó másik oldalán olyan fényesség fogadott, hogy néhány pillanatig hunyorognom kellett. Árnyéktalan, mély vízbe süt be így a nap. Szemből és bal oldalról, a színes, mintás üvegablakokon át hasított be a délutáni napsütés. A tíz-tizenöt méternél nem hosszabb, minden építészeti blickfangot nélkülöző terem falai hófehérek voltak. Még annál is fehérebb, természeténél fogva csillogó csempe burkolta a terem ablak nélküli jobb oldalát. A domboldali építkezés miatt két falnak is ez lett a sorsa.
A nizzai Matisse Múzeumban sokszor végignéztem a méteres maketteket, amelyekben a festő vázlatokat készített a kápolna falfestményeihez. Meglepve láttam, hogy az akkor látott vázlatrajzok majdnem ugyanolyan vázlat mivoltukban voltak láthatóak itt is. A kápolna csempéire festette őket a mester.
– Bonjour, Monsieur – fordult felém az a csuklyás figura, aki a második széksorban ült. Karja az előtte lévő szék támláján pihent, fejét előredöntve hajtotta oda. Még akkor sem nézett hátra, amikor becsuktam magam mögött az ajtót, és elindultam előre. Előbb csak kicsit emelte fel a fejét, a csuklya alatt pedig csak félhomály látszott, mint Anonymus városligeti szobrának kapucnijában. Az is lehet, hogy a szemem még nem szokott hozzá a betűző napsugárhoz, ezért nem láttam meg az arcát.
– Bonjour, Madame – fogadtam illendően az üdvözlését, és nem tudtam mire vélni a „journée” elmaradását. A következő pillanatban még inkább zavarodottá váltam.
– Sir! – mondta emelt hangsúllyal. Felállt és kiegyenesedett. Így már láthatóvá vált egyházi öltözete. Arra gondoltam, érzi az idegen akcentusomat, és angolra akar váltani. De nem. Látva értetlenségemet, az ujját a keblére tűzött kitűzőre helyezte.
– Soeur Charlotte – olvastam megvilágosodva. Az alatta lévő sorban pedig ez állt: „Dominicaine”. Nem Sir, hanem Soeur. Micsoda különbség! A kinti lány „Sir”-je is ekkor váltott át bennem. Soeur Charlotte mintha csak a lelkembe látott volna, szigorú tekintettel mondta, immár angolul: – No photo! – Az ő angolját viszont elég jól lehetett érteni.
– You should have a written permission! – mondta engesztelhetetlenül, szinte szótagolva. Írásos engedélyt kellett volna hoznom, már nem emlékeztem, kitől. A written-ben, azaz az írásosban úgy pergette az r-t, hogy egy kissé feszült lettem. Vitatkozzak, ne vitatkozzak? Majd lopok egy-két expozíciót, hátha nem kárhozik el a lelkem. Villefranche-sur-Merben, Cocteau kápolnájában is sikerült; igaz, ott egy világi személy volt az őrző, és nyoma sem volt a szemében annyi elszánásnak, mint Soeur Charlotte-éban.
Miután tisztáztuk a szabályokat, ismét körbenéztem. Soeur Charlotte is megenyhült.
– It is written – mondtam belenyugvóan. Írva vagyon… Nem az engedélyem, hanem a szabály. A soeur-t is átváltottuk sister-re, és amikor erről Zeffirelli Napfivér, Holdnővér című filmjére asszociálva azt találtam mondani, hogy moon sister, jólesően nyugtázta.
– So small – szaladt ki a számon elég meggondolatlanul, amikor a termet szemügyre vettem, és ismét a szemébe néztem. Elég kicsi…
– This is a chapel – válaszolta már-már méltatlankodva. Ez csak egy kápolna. Annak meg talán nagy, gondoltam, és jobbnak láttam ejteni ezt a szálat. – Dzisz – ejtette ki a csak az angolok által kiejthető th-t. Ez a nő német, vontam le a következtetést. Otthon a valamikori német munkaadóm váltig győzködött, hogy ez így ejtendő. A pergő written és a párizsias bonjour így már érthetővé vált.
– A kék a tenger, a zöld a növények színe. A formákhoz is a helyi vegetációból vette a mintát Matisse – magyarázta. Soeur Charlotte elemében volt. Én viszont eléggé csalódott voltam magammal: meglehetősen sokára fogtam fel, hogy ő nem imádkozni jött oda, hanem valójában idegenvezető. Kivételes szerencsémre olyan hozzáértéssel és elkötelezettséggel vezetett, amilyennel még nem találkoztam életem során.
– A sárga pedig a nap – folytatta. – Ezzel a három színnel jeleníti meg Dél-Franciaországot és a saját világát.
Néztem-néztem a beeső fény immár színessé vált oszlopait, és lassan érthetővé vált számomra, miért nem festett színeket Matisse magukra a falakra. A kék-sárga-zöld minták a padozat világosszürke márványán keresztül elértek a falig, ott pedig a csempéken ismét útra keltek. Jó szem, a domboldal és a nyugati fekvés kínálta lehetőség. Bátor terv. Ez Matisse.
Ha tetszik a cikk, ossza meg barátaival, ismerőseivel!
Soeur Charlotte követte a tekintetemet. Kis szünetekkel, megnyújtott hangsúllyal ismételgetett szavakat:
– The seeee… The suuun… – a tenger, a nap – the breaaad… – Élvezte, hogy hálás befogadóra talált bennem.
Ezek a színek lehetnének meleg árnyalatúak is, mégis mind hűvösek voltak. Hidegnek nem nevezném őket, de mégis… Soeur Charlotte elmesélte, hogy Matisse eleinte még pirosat is használt, de végül ezeknél kötött ki. Aztán folytatta:
– The bread – a kenyér. – Az oltár aztán tényleg híján volt minden ornamentikának. Két szivacsos szerkezetű, barna kődarab hevert egymáson. Ha nem mondja, akkor is a kenyérre gondoltam volna. Rajtuk egy üveglap pihent, azon pedig valószínűtlenül karcsú gyertyatartók álltak.
– Ideje áttérni a rajzokra – pillantottam Soeur Charlotte-ra. Az oltár fölött Szent Domonkos alakja magasodott. Nagyon szikár, csak néhány vonallal odavetett figura volt. A múzeumban látott vázlatok után mégsem volt hiányérzetem, mert a számtalan változat után végül ez a végtelenül leegyszerűsített vonalrajz maradt meg.
– He has no faaace – nyújtotta ismét rejtelmesen a hangját Soeur Charlotte. Nincs arca. Tényleg nem volt, csak egy üres kör derengett a kámzsa fölött. Szent Domonkos legendája írja, hogy neki nincs szüksége látásra. Miért, miért nem, majd utánanézek. Soeur Charlotte nem fejtette ki, mert máris a Golgota-képegyüttesre nézett.
– It is too simple – mondtam, mert kérdően tekintett rám. Talán nem kellett volna túl egyszerűnek neveznem, de tényleg olyan volt némelyik stáció, mintha egy gyermek rajzolta volna. Soeur Charlotte is a távoli falra pillantott. Arra, amelyiken az ajtó nyílt, amelyen bejöttem. A nővér sápadt arca nem árulta el az érzelmeit.
– No photo – mondta nagyon is világi személyekre emlékeztető hangon. – Nagyon szép albumaink vannak a shopban – tette hozzá. Ugyanoda nézett; el se tudtam képzelni, hogyan vette észre, hogy óvatosan irányba fordítottam a gépet. Aztán folytatta, mint a tanító néni, miután rászólt a rendetlen nebulóra:
– Are you protestant, aren’t you? – Nyelvkönyvekben építik fel ilyen szépen a kérdő mondatot.
– Yes, I am – mondtam, és nem bántam, hogy lelepleződtem. Igen, protestáns vagyok. És ha már itt tartottunk, szóvá is tettem: én tizenkét stációra emlékszem. Nem kellett volna. Az utolsó kettőnél világos volt a keresztről való levétel és a mennybemenetel, csak én korábban csupán a sorszámokat néztem. Megelőztem Soeur Charlotte magyarázatát, ő pedig győzedelmes arckifejezéssel bocsátott meg nekem.
Lassan elfogadtam Matisse kápolnáját. A szándékának mélyebb megértéséhez azonban sokkal több beszélgetésre lett volna szükség Soeur Charlotte-tal. A színes árnyak elvándoroltak a kenyér-oltárról, így én is búcsút vettem. Soeur Charlotte kinyitotta előttem a kijárati ajtót a terem bejárattal szemközti oldalán.
A fényből ismét az árnyékba kerültem. Emlékeztem, amíg bent beszélgettünk, mély férfihang szűrődött ki az ajtó mögül. A gazdáját most láttam meg a szuvenírbolt magas, sáncszerű fallal leválasztott kasszájánál. A falon hidegfehér csúcsfényekkel megvilágított Matisse-rajzok mellett ellépkedve értem oda egy élő, mégis rajzszerű archoz. Hátravetett fejjel, kimeredt szemmel, mozdulatlanul ült a székben. Az ő fejére is jutott egy spotlámpa. Nagy és vékony orrán átszűrődött a fény. Azt vártam volna, hogy rózsaszín lesz – legalább a cimpája belseje –, de szürke volt. Egy Dalí-ábrázolásban láttam hasonlót Don Quijotéról. Csak egy rövid másodpercet tétováztam az ijesztő helyzet feldolgozásában, és máris hosszú léptekkel indultam vissza Soeur Charlotte anyás biztonságához. Csak félútról pillantottam magam mögé. Eddig jobbára neszező, óvatos lépteimet most lódobogásnak hallottam. Don Quijote meg se moccant. Ebben a pillanatban azonban, mint egy marionettfigura, a sánc mögül felpattant egy mosolygós arc: egy sötét bőrű, kövér, göndör nő.
– Bonne journééé, Monsieur – köszöntött vidáman, mattfekete holdvilágképével. Fázni kezdtem. Teljesen Sancho Panza – néztem egyszerre a két embert. Női Sancho Panza, ugyan, állítottam meg magam. A nő nagyon hamar megértette, miért nézek halálra váltan. Egy szemcseppentő üvegecskét tett le nagy csattanással a pultra. Elmagyarázta, hogy most cseppentett Don Quijoténak, és leejtette az üveget. A fickó némán rázkódott a nevetéstől, de nem mozdulhatott.
A lármára, vagy pedig azért, mert úgy érezte, el kell még mondania valamit, benézett Soeur Charlotte is.
– I did not mention the story of the candlesticks – vagyis, hogy nem említette a gyertyatartók történetét. A stick-et st-vel mondta, így tértem magamhoz az ijedtségből. Német! Vagy inkább cseh, mint az egykori amerikai külügyminiszter, Madeleine Albright. Az beszél ilyen szótagolva angolul. Aztán újabb rejtély következett: Soeur Charlotte egy hosszú szárú, piros rózsabimbóval integetett az orrom előtt. Művirág volt. Láttam korábban is, ott hevert az oltár tövében.
– Is this your rose? – kérdeztem.
– This is not mine, and not rose. This is an anemone.
Nem rózsa, nem az övé. Anemóna, vagyis szellőrózsa. Odatette a gyertyatartók mellé. Igen, erről a provence-i virágszálról mintázta a művész a karcsú kegytárgyakat. Aranyban villogott a testük, és az ablakok három színe szivárvánnyá bomlott rajtuk. Mintha lángnyelvek nyaldosták volna őket. Még olyan bordó is volt köztük, mint az anemóna virága. Soeur Charlotte örömmel szorította a művirág fakó szárát. Ólomszürke arcán a szeme alja ugyanolyan mélypirossá vált a boldogságtól.
A shopból ekkor bejött a néger asszonyság, és könnyes szemmel követte őt Don Quijote is. A zárás órájára emlékeztették Soeur Charlotte-ot. A nővér hátat fordított, amikor beléptek. Elérkezettnek láttam az időt egy kép elkészítéséhez, ám ekkor, mintegy varázsütésre, megjelent a bejáratot őrző leány.
– No photo, Sir! – kiáltotta, és magasra emelte a kezét.
Comments
Nothing yet. Say the first thing.
Sign in to join the conversation.