Hétköznapi démonjaink - A Szabadnapok Megsemmisítő domovoja

A rohanós napokon csak néha eszedbe jut, érzed a jelenlétét, talán egy-két szőrszálat is találsz, ami hozzá tartozhat, de nem látod, hogy hol rejtőzködik.
Telik egyik nap a másik után, az ébren töltött óráid ki vannak számolva, próbálsz a napok fölött összecsapó káoszból a lehető legtöbbet a rutincselekvések biztonságos labirintusába terelni, hátha megtalálja az útját, és csökken a fejetlenség.

Nem kell neki szabadnapok sora, vagy egy rég várt vakáció: ha megérzi egy lazább hétvége lehetőségét, már elkezd nyújtózkodni. Mire tudatosul benned, hogy most lesz két nap, amikor nincs semmi konkrét feladat, nem kell utazni, találkozni, megfejteni, utánajárni, sorszámot tépni, szétlogisztikázni – már ott ül a hűtő tetején a domovoj.

Nem pontosan érted, hogy hol volt eddig, hol fért el, de már nem tudod nem látni.
Méretre nem nagyobb egy macskánál, tartása néha emberre, máskor majomra emlékeztet, testét kopott, kicsit poros szőr borítja. Tudod, hogy ő igazából csak a házat őrzi, de amint meglátod, azonnal egyértelművé válik, hogy lőttek a szabadnapodnak.

Zaklatottan félrenézel, hátha nem vette észre, hogy megláttad. Megpróbálsz egy könyvvel elindulni a kanapé felé, a semmittevés már fel se merül, de hátha az olvasás még belefér – gondolod, de igazából tudod, hogy esélytelen. A feneked még nem ért le a kanapéra, a domovoj huppan is le a hűtő tetejéről, két kezével látványosan paskolni kezdi a fenekét, jelezve: itt aztán lenne, amit takarítani, ugye nem gondolod komolyan, hogy ez a nap olvasással fog telni.

– Majd letörlöm a hűtő tetejét, tudom, hogy ráfér, de hadd pihenjek egy kicsit, idejét nem tudom, mikor volt utoljára szabad… – motyogod.
– Pihenj csak nyugodtan, a por megvár, a hűtő tetején is, a szekrény alatt is, az ablakok párkányán is. Majd megcsinálod jövő héten. Vagyis akkor nem lesz rá időd, nem gond, amortizálódik, de hát lehet így élni, nem ezek az igazán fontos dolgok – magyarázza. És bár a mondandójában érzed a passzív-agresszív hangnemet, rajta azt látod, hogy őszinte kíváncsisággal figyeli, mivel segíthetne a lakáson úgy, hogy közben meg is győzzön téged.

– Az evőeszközös fiókot azért kipucolod, nem? Az gyorsan megvan – mosolyog rád.
– És amíg száradnak ott a dolgok, le tudod törölni a fürdőben a csempét. Rég halogatod, milyen jó érzés lesz túl lenni rajta.

Fáradt vagy nemet mondani. Tudod, hogy igaza van, és abban is biztos vagy, hogy mivel már elültette ezeket a fejedben, úgysem tudnál nyugodtan pihenni, úgyhogy nekilátsz. Egyik feladat jön a másik után. A domovoj segíteni nem tud, de ott somfordál melletted, történeteket mesél elhanyagolt házakról, visszafordíthatatlanul benőtt kertekről, kosztól eltűnő ablakokról.

Te közben súrolsz, sikálsz, nem látható helyeket teszel ragyogóvá, senki által nem látott hibákat javítasz ki, és mire véget ér a nap, fáradtan, de a domovoj elégedettségének fényében fürdőzve készülsz lepihenni. A sütő két ablaka közötti, kipucolhatatlannak tűnő kosz eltávolítása után elégedetten ránézel, várod a megerősítést: most már tényleg kész minden, az is, amiről azt hitted, hogy nem lehet. Miért nem örül? Miért van egyáltalán még itt?

– Az a három banán… Kidobod, vagy gyorsan bekeversz egy banánkenyeret? Mire levinnéd a szemetet, már meg is sült – néz rád azzal a hamisíthatatlanul jószándékú, de idegesítő mosolyával.

A hűtő tetejéről nézi végig, hogy félálomban pürésíted a hozzávalókat, beteszed a sütőbe, és lehuppansz a kanapéra a könyved mellé, amíg sül. Amikor kikapcsolod a sütőt, a hűtő felé nézel, hátha már az elismerő pillantásával találkozhatsz – de csak a domovoj hűlt helyét találod.