Hétköznapi démonjaink - A Folyamatos Zaj és Inger Rovarraja

Évekbe telik, mire felismered. Gyerekként nem törődsz vele: ha néha előkerül, inkább keresed a társaságát. Akkor sem élvezed igazán, de ránézel, hogy vajon ott van-e még. Ahogy az ember egy kicsit fájós fogat a megfelelő harapással próbál ellenőrizni, úgy bólintasz rá megértően: igen, ez történik, és igen, ez ő. A Folyamatos Zaj és Inger Rovarraj.

Később már nagyvárosokban bukkan fel, zajos eseményeken, túl sok ember között. Hangos állatok, neonfények, dudáló autók, zúgások, amelyek létezését csak akkor veszed észre, amikor végre elhallgatnak, és érzed, ahogy a vállaid lassan lejjebb ereszkednek.

Sok minden képes előhívni a démont: gyereksírás, hangosbemondó, kelletlenül neked ütődő váll, a turistacsapdák vagy bevásárlóközpontok kiszámíthatatlan irányvesztettsége. Minden inger rovar alakot ölt, és elindul feléd: a szabálytalanul villódzó fény egy túlmozgásos pillangó, a mindig túl hangosan beszélő ismerős az agresszívan neked csapódó dongó, a hajnalonként megszólaló autóriasztó a kimeríthetetlen szarvasbogár, a kéretlenül hozzád érő félismerős pedig a dohos-poros moly, amely mindig foltot hagy maga után.

És csak jönnek. Repülnek, másznak, egymásnak ütköznek, de te leginkább a saját testedhez csattanásukat hallod. Minden egyes koppanással törik egy darab a figyelmedből, fárad az agyad, míg a nap végére a rovarraj alkotja a legfelső rétegedet. Ellepnek, belédsimul minden inger, épp akkor, amikor a csendre lett volna szükséged.

Néha elég egy kiadós alvás, hogy a démon odébbálljon. Máskor kell hozzá órák csendje egy erdőben, egy nagy beszélgetés vagy egy hosszú ölelés. De mindig hagy magából egy darabot benned, egy halk zümmögést, amely csak azt várja, hogy az idegrendszer fáradjon, és amint megérzi, jelez a társainak. Indul a raj. Csattan a kitinpáncél. És kezdődik minden elölről.