HH189 ⚡ instant élet

szia kedves olvasó!

így január 45-én hogy vagy? nekem nagyon mozgalmas eddig az új év, és ezt nem panaszkodásból mondom. szeretem, ha történnek dolgok - de nem mindegy, milyen ütemben.

gondolkodtál már azon, hogy az elmúlt évtizedekben minden abba az irányba ment, hogy a vágyaidat minél hamarabb kielégítsd (egy termék vagy egy szolgáltatás megvásárlásával)?

fiatal koromban heteket, hónapokat vártam egy új filmre, amíg megnézhettem végre a moziban. egy nyaraláson spórolva ellőttem egy tekercs filmet, és a hazautazás után még vagy egy hétig tartott, mire megkaptam a laborból az előhívott képeket - közben végig izgatottsággal vártam az eredményt.

ha minden jól ment, akkor a szüleimmel egy évben egyszer utaztunk el nyaralni külföldre és én már februárban azon kattogtam, hogy majd mit fogunk csinálni párizsban júliusban.

nem akarok itt boomerkodni, másfél évvel ezelőtti példát is említhetek, amikor hazaköltöztünk stockholmból budapestre. kifejezetten örültem, hogy nem egy két órás repülőút hoz haza minket, hanem egy kétnapos road trip komppal és útszéli benzinkutakkal. így volt időm testben, fejben és lélekben is megérkezni lángoktól ölelt kis hazámba.

közben meg nézem a youtube-on az egyik kedvenc utazás vloggeremet, aki az anyukájával egynapos kirándulást tesz nápolyba a ryanair-rel. ismerőseim elruccannak egy évben nyolcszor valami külföldi hétvégére. az okos tévémből ömlik rám a millió film és sorozat a százezer streaming szolgáltatón keresztül. a telefonomban már megint nem maradt tárhely, nagyobb csomagra kell váltanom az icloudban, miközben tárolom a digitális szemetet a google driveon is és a microsoft felhőjében. még szerencse, hogy egy hétvége alatt több fotó készül a gyerekemről, mint amennyit találtam a teljes gyerekkoromról.

ha megéhezem, akkor már a meki sem elég gyorsétterem, elő a telót a zsebemből, két tapicskolás és már úton is a biciklire fagyott bangladeshi futár (szigorúan a járdán közlekedve), hogy fél órán belül a kanapémon fogyaszthassak.

miközben rászoktunk, hogy semmire sem kell várnunk, egyre boldogtalanabbak vagyunk, és egyre többször unjuk magunkat. olyanok lettünk, mint az szerfüggők, akinek a tolerancia szintje az egekbe nőtt, és már a világ összes piája, cucca sem elég a boldogsághoz - de azért tolni kell, hogy ne legyünk rosszul.

a mi cuccunk a dopamin.

Robert Sapolsky stanfordi kutató majmokat vizsgált. azt várta, hogy a dopamin – az “örömhormon” – akkor szabadul fel, amikor megkapják a jutalmat. de tévedett.

a dopamin a várakozásban éri el a csúcsát. nem amikor a maki megeszi a banánt, hanem amikor tudja, hogy jönni fog a banán. sőt: ha a jutalom bizonytalan volt (csak 50% eséllyel jött), a dopamin szint még magasabbra szökött.

a bizonytalanság – az izgatott várakozás – több örömöt adott, mint maga a jutalom. a várakozás maga az öröm.

és mit csinálunk? szisztematikusan kiiktatjuk a várakozást az életünkből.

ez most lehet, hogy meredek lesz, de szerintem az egész élet egy nagy várakozás - a halálra. kurvára nem mindegy, hogy azt a pár év(tized)et hogyan töltjük el.

ha az életünkkel is a könnyebb ellenállás irányába akarnánk menni úgy, mint a hétköznapi dolgokkal, ha az instant kielégülést keresnénk, akkor a legjobb megoldás lenne azonnal megölni magunkat (lehetőleg fájdalommentesen, egyetlen gombnyomással az erre a célra fejlesztett telefonos applikáció segítségével) - ez nyilván vicc, ne csináld!

az élet legtöbbször szenvedéssel teli, és a boldog pillanatokat szűkmarkúan mérik.

a boldogságkutatásban van egy fogalom: “savoring” – az élvezet elnyújtása.

a legelégedettebb emberek nem azok, akiknek a legtöbbjük van. hanem akik képesek lassan kiélvezni azt, amit kapnak.

ez ellentmond mindennek, amit a modern világ tanít.

a befektetett munka – a várakozás, a nehézség, az erőfeszítés – nem akadály az öröm előtt. része az örömnek, sőt előfeltétele.

amikor Amazon Prime-mal rendelsz egy klikkel, és aznap nálad a csomag, vagy amikor rányomsz az új filmre a netflixen, hiányzik valami. a kényelem kiírtja a várakozás örömét.

én elkezdtem tudatosan azokat a helyzeteket keresni, ahol tenni kell valamiért, ahol várni kell az eredményt és igyekszem észrevenni, amikor azon bosszankodok, hogy nem működik a varázslatos gombnyomás.

a jó dolgokra várni kell, és várni jó.

te mire vársz nagyon kedves olvasó? írd meg kommentben!

az új BRO epizódban Józsival sokat beszélgettünk erről az instant gratification-ről és arról, hogyan fosztotta ki az embert az online technológiák térnyerése. kísérleti jelleggel videón is megjelent az adás:

kiakadok benne egy picit a Z generációra is, a véleményem persze árnyaltabb - hamarosan jön a wmn-en egy cikk a témáról, amibe megkérdeztek szakértőnek.

volt a héten nagyon izgalmas virtuális világvége adás is a halottnak a coach-on, ahol Rékával azt vizsgáltuk, hogy milyen életfeladatokat szerveznénk ki az AI ügynököknek.

a reményhalban pedig Pohly Ferenc adott nekünk reményfalatokat. kellemes csipegetést!

lapzárta előtt kijött még a nyitvatartás podcast szorongással foglalkozó epizódja, amiben az instagram kedvenc grafikusa Rátkay Kornél mesél személyes élményeiről, korábbi drogfüggőségéről, zongorán kíséri Gurubi Ágnes író, én is próbálok hozzájárulni az élményhez, hallgasd meg, sikerült-e!

megkérdezett a wmn hogyan látom a Z generációt a munkaerőpiacon. hihetetlen mennyire át van politizálva ez a téma, és a véleményed hangzásától függően milyen gyorsan bekategorizálnak a két szélsőséges oldal egyikébe. próbálok megértő módon középről kezet nyújtani mindkét oldal felé. ti is próbáljátok meg!

„egy csónakban evez minden generáció és minden kolléga, mégsem látom, hogy valódi párbeszéd zajlana arról, hogyan lehetne úgy alakítani a működést, hogy az emberibb legyen: hogy igazságosabban oszoljanak meg a terhek, és hogy jól legyen benne a 26 éves pályakezdő éppúgy, mint a 45 éves középvezető, aki két gyereket nevel, túl van egy váláson, és közben demens édesanyjáról gondoskodik. ez részben abból fakad, hogy az ötvenes korosztály nem beszél elég őszintén arról, hogy az a világrend, az a gazdasági berendezkedés, amelyben élünk, nem emberbarát. vannak ellentétek, de ha többet beszélgetnénk egymással, akár az is kiderülhetne, hogy a céljaink nem is különböznek annyira, csupán mást gondolunk arról, hogyan lehet azokat elérni”

a teljes írást elolvashatod a wmn.hu-n

az apple tv-n láttad a stick című sorozatot? én most másodszor néztem végig a gyerekkel, aki szintén imádta. ha a ted lasso bejött, akkor ez neked való:

szerintem egyre nehezebb ezt látni, és sokat segíthet, ha valakivel átbeszélheted az élethelyzetedet. folyamatosan nyílnak meg szabad coaching konzultációs lehetőségek a naptáramban - nem csak vezetőknek. írj rám bátran, ha érdekelnek a részletek!

köszönöm mára a figyelmed, várakozással teli szép napokat kívánok neked!

üdv

andrás