Az önoptimalizálás sötét oldala: az egészség nevében lassan az őrületbe kergetjük magunkat?

A teljesítményünk növelésére törekedni alapvetően jó dolog – hazudnék, ha azt mondanám, nem vagyok nagy rajongója az önfejlesztésnek, akár fizika, akár mentális képességekről van szó. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal; egészségesen élni, normálisan étkezni, sportolni és eleget aludni jobb, mint orrba-szájba bulizni, állandóan vedelni és négy napos gyorskaját enni. De! Mindennek megvan a határa, mert az egészséget is túlzásba lehet vinni. Üdv az önfejlesztők és önoptimalizálók szektájában!

Nemrégiben a nemzetközi podcast-szféra két koronázatlan királya, Chris Williamson és Steven Bartlett együtt készítettek el egy adást, amelyben Bartlett elmesélte, néhány pohár bor hogy volt rá olyan hatással, mintha csak ólom-savat ivott volna. Tetszik tudni, ő harminc évesen egy évig teljesen felhagyott az alkoholfogyasztással, majd nemrég egy vacsora alkalmával megivott pár pohár bort. A részegség állapotát meg sem közelítve tért nyugovóra aznap este, ám ez a pár pohárka így is teljesen tönkretette a következő néhány napját!

„Megittam pár pohár bort, ami aztán három teljes napomat tönkretette a dominó-effektus miatt, amit okozott. A bor miatt rosszabbul aludtam aznap este, és mivel rosszabbul aludtam, kevésbé figyeltem az étkezésre a következő nap, mert a dopamin vagy a kortizol-szintem vagy micsoda, romlott. Aztán a podcast-felvétel is rosszabbul ment emiatt, és nem mentem el edzeni sem” – részletezte Bartlett a megrázó részleteket a megfelelő melatonintermelés és optimális alvás érdekében napközben is narancssárga szemüvegben feszítő Chris Williamsonnak, aki feszült figyelemmel hallgatta.

Persze az önoptimalizálók szektája nem csak Steven Bartlettből és Chris Williamsonból áll: emberek tömegei vannak, akik folyamatosan monitorozzák az alvásukat, a vércukrukat, minden nap edzenek és önfejlesztő könyveken kívül mást nem is hajlandók a kezükbe venni.

Na most. Én már nagyon ritkán iszom alkoholt, és azt is csak jó okkal. Mindent vagy semmit, nagyjából ezt az elvet tettem magamévá, vagyis konzekvensen nemet mondok egy-egy pohárra egy átlagos vacsora vagy egy vasárnapi ebéd alkalmával, viszont ha iszom, akkor iszom. Ez az elmúlt év során mindössze két alkalommal történt: az április 12-i ünneplés során, illetve a 30. születésnapomon.

Semmi baj nincs azzal, ha valaki teljesen elhagyja az életéből az alkoholt: kis mennyiségben is káros, rákot okoz, értelmetlenné teszi az edzőterembe járást, rávesz minket, hogy ráírjunk az exünkre, csupa szörnyű dolog. De! Azért könyörgöm. Ezt ne abból az indokból tegyük már, hogy minden egyes percben a lehető legoptimálisabb módon funkcionáljunk, mert az élet ennél sokkal többről szól. Mondjuk a SZÓRAKOZÁSRÓL. Az emberi kapcsolatokról. Az emlékekről.

Sajnos úgy látszik, a harmincpár és az annál fiatalabb korosztály egészen kezdi elfelejteni azt a koncepciót, hogy az életet élvezni is lehet, mert egyszerűen betemeti őket a sok önfejlesztő podcast, edzős kontent és egészségtipp, a napi 10 ezer lépés, kékfényszűrős szemüveg és a 15 lépéses skin care rutin.

Pedig nem kell a nap minden egyes percében monitoroznunk a szívverésünket, nem kell minden éjszaka rögzítenünk a rem-fázisunkat, nem kell minden áldott nap 10 ezer lépést megtenni és legalább 150 gramm fehérjét elfogyasztani. Nem kell. Egyszerűen nem kell. Néha elég, ha egy barátokkal töltött átbulizott éjszaka után egész vasárnap mekis kaját eszünk és Disney meséket nézünk. Ha megesszük azt a churrost, elszívjuk azt a cigit és fennmaradunk hajnali ötig, hogy megnézzük a napfelkeltét. Életünk végén sokkal szívesebben emlékszünk majd vissza azokra az őrült, kalandos, sokszor meggondolatlan, néha talán veszélyes sztorikra, amik mind annak a felvillanó bizonyítékai: igen, valóban éltünk.

Milyen jó lesz, hogy vannak emlékeink, amiket majd el tudunk mesélni az unokáinknak azon kívül is, hogy minden éjszaka pontban nyolc órát aludtunk, minden héten legalább négy nap edzettünk, folyamatosan fejlesztettük a memóriánkat és soha, de soha nem voltunk részegek (a többiről nem is beszélve). Félreértés ne essék, azt a hozzáállást is messziről kerülendőnek tartom, hogy a semi-alkoholizmus és kábítószerfüggőség tesz valakit izgalmassá, de azért vannak arany középutak. Ez a téma kicsit hasonló a

Tényleg unalmasak-e a mai fiatalok, avagy a soft clubbing-ról és a kapitalista realizmusról

·

September 26, 2025

Elképesztően érdekes témára bukkantam nemrég: a Z generáció tagjai között egyre nagyobb népszerűségnek örvend az úgynevezett soft clubbing vagy coffee shop rave, amely aktus gyakorlatilag szöges ellentéte a hagyományos értelemben vett bulizásnak. De vajon mi rejlik ennek a jelenségnek a hátterében? A mai fiatalok tényleg egyszerűen csak unalmasabbak, mi…

soft clubbing jelenségéhez, amikor is a fiatalok odáig optimalizálták a kikapcsolódási szokásaikat, hogy a bulik már fényes nappal vannak egy pékségben, csak nehogy egy órával tovább fent kelljen maradni az ideálisnál.

És még valami: ha egész életünkben minden egyes döntésünket úgy hozzuk, mintha nagyon betegek volnánk, akkor egy idő után azok is leszünk. Az önoptimalizálásnak ugyanis megvan az a hátránya, hogyha az ember úgy eszik, úgy alszik, és úgy él, mintha legalább háromfajta rák és két autoimmun-betegség pusztítaná a testét, akkor az olyan normális, hétköznapi tevékenységek, mint három pohár bor elfogyasztása is meg fogja viselni. Ha már szinte hozzánk nőtt a melotonin szemüveg, akkor nem csoda, ha anélkül nem tudunk elaludni. Ha a szervezet egyszer sem billen ki a lehető legoptimálisabb és legkényelmesebb állapotból, nem csoda, ha törékeny lesz.

Én ugyan a végtelenségig kapitalizmus-párti vagyok, de abban a gondolatban azért van némi ráció, hogy ennek a nagy optimalizálási láznak igenis köze van a kapitalizmus termelékenységi logikájához. Ha jobban belegondolunk, valahol egészen elképesztő, hogy olyan tevékenységek váltak számszerűsíthetővé és mérhetővé a különböző applikációk által, mint az alvás, az evés vagy a sport. Van néhány olyan, a témával foglalkozó szociológus és egyéb tudós, akik Michel Foucault francia filozófus Felügyelet és büntetés című művében kifejtett „engedelmes test” fogalmát is behozzák az önoptimalizálásról szóló gondolkozásba, de én ezzel speciel nem értek egyet.

Nagyon röviden arról van szó, hogy az emberek mára tulajdonképpen internalizálták azt a fajta „láthatatlan megfigyelést”, amivel korábban csak a hatalom operált a megfélemlítésük érdekében. Ennek a megtestesítői azok a különböző okoseszközök, amelyekkel folyamatosan figyeljük és vizsgáztatjuk a szervezetünket. Nekem ez a gondolat túlságosan olyan, mintha a Gólyában mondta volna az fiatal, aki láthatóan egy kilométert sem tud lefutni megállás nélkül, ellenben váltig állítja, hogy az edzőterem a szélsőjobboldali eszmék melegágya. Byung-Chul Han filozófus is azt vallotta, hogy a modern társadalmak a külső elnyomás helyett már inkább önmagukat szabályozzák vasszigorral.

A valóság ezzel szemben sokkal inkább az, hogy az önoptimalizáló tevékenységek nagyon hatékony kapcsolatba képesek lépni az agy jutalmazó rendszereivel, ezért annyira addiktívak.

Kent Berridge idegtudós kutatásai rávilágítottak arra, hogy a dopamin nem is annyira magához az örömérzethez kapcsolódik, hanem sokkal inkább a várakozáshoz és a törekvéshez. Ez segíthet megmagyarázni azt is, hogy ezek a viselkedésformák miért válhatnak ennyire kényszeressé. Az állandóan rendelkezésünkre álló eszközök segítségével pedig könnyedén létre lehet hozni a tökéletes visszacsatolási hurkokat.

A folyamatos optimalizálás azonban sokaknál épp hogy stresszt és szorongást idéz elő, különösen akkor, ha meg kell törni azt a rutint, ami eddig a dopaminlöketet adta az agynak. Ezért lesznek sokan egyenesen feszültek attól, ha egy-egy nap kimarad az edzés vagy a napi 10 ezer lépés, sőt, olyanok is akadnak bőven, akik inkább a szociális kapcsolataikról mondanak ezek javára. Mondjuk ki: a túlzásba vitt önoptimalizálás tulajdonképpen ugyanolyan függőség, mint bármi más. Szilárdan állítom, az önuralom és az önfegyelem az önszeretet legmagasabb formája, de azért csak mértékkel.

Azt ugyan már Arisztotelész is megmondta, hogy a boldog élet titka a folyamatos fejlődés, de ő volt az is, aki az arany középút fogalmára felhívta a figyelmet. Semmi baj nincs az optimalizálással, amíg azt nem felejtjük el, hogy az életet azért mégiscsak élni kéne.