A gyógyuláshoz meg kell tanulnunk az elengedést

Magyar Péter már 79 napja miniszterelnöke ennek az országnak. Azóta zajlik a Netflix-parlament, egymás folyamatos „roastolása” és az időnként becsúszó trógerezés. 79 napja zeng a miniszterelnök fülsértően emelt hangja az országház gyönyörű, ólmozott üvegablakai között. Hiába van már csaknem három hónapja kormányon, úgy fest, az idegborzoló stílusából képtelen visszavenni, és be kell vallanom, én már kezdek telítődni. Kezdek? Na jó. Dugig voltam, vagyok és leszek Magyar Péter órákig tartó, cifra szidalomáradataival és nyers, sokszor személyeskedő hangnemével.

Tisztában vagyok vele, hogy ezen véleményemmel a kisebbség táborát erősítem, ugyanakkor lassan de biztosan mégis egyre többen leszünk, akik kínlódva fordítják el a fejüket erről a kocsmai mutatványról. Talán tévedek. Talán azoknak van igazuk, akik szerint nem szabad hagyni, hogy a Fidesz ilyen könnyen megússza, amit ennek az országnak okozott. De mit értünk az alatt, hogy „megússza”? Én sem szeretném, ha „megúsznák”. Amit ezzel a gyönyörű országgal, lakóinak millióival és a népünk lelkével tettek, arra nincs bocsánat. Tényleg nincs. A gyógyulásnak ugyanakkor nem szükséges feltétele az elégtétel. Nem szabad, hogy az legyen.

Újra és újra az arcukba kiabálni az általuk elkövetett rengeteg galádságot nem valódi felelősségre vonás. A felszólalás véget ér, Magyar Péter nagysokára ugyan, de végül csak elhallgat, a kamera kikapcsol, a Netflix-parlament nyugovóra tér, a bűnösök pedig továbbra is szabadlábon garázdálkodnak. A tét nélküli, emelt hangú szembesítés egyszerűen nem elég, akárhányszor is hangzik el. Egy valamit azonban nem szabad elfelejteni: a gyógyulásnak nem szükséges feltétele az elégtétel.

A Fidesz 16 éven keresztül bántalmazta ezt az országot, ezt a kapcsolatot pedig idő lesz feldolgozni. Ezt én jobban tudom, mint bárki más. A bántalmazó kapcsolatból való kiszabadulás után, az igazságra ráébredvén a bántalmazott fájdalma akkora, amely alatt kis híján végleg összerogyik. A szabadság még nem egyenlő a gyógyulással, sőt, a legrosszabb sokszor csak olyankor kezdődik.

„Nem is igazán beszéltem erről a környezetemben senkinek. Természetesen több embernek elmeséltem, mi is történt valójában, de azon az egy részletes élménybeszámolón kívül nem nagyon boncolgattam ezt a témát senkivel. Ezzel nem arra akarok célozni, hogy senki nem érdeklődött a hogylétem felől, mert de, egyszerűen nem láttam értelmét erről beszélni. „Nagyon nagyon fáj és nem tudom, mit kezdjek vele” – ez minden mondanivalóm a történtekkel kapcsolatban, ezt pedig senkinek nem kell meghallgatnia újra és újra, segíteni úgysem tudnak. Természetesen van olyan, aki már többször felajánlotta, ő tényleg szívesen meghallgatja, mikor mi jár a fejemben ezzel kapcsolatban, de nem érti: az üvöltésen kívül nincs mit mondanom” – annak idején így fogalmaztam meg a saját bántalmazásom történetét. Mi, édes kicsi Hazám, most még csak az üvöltésnél tartunk.

Teljesen természetes, ha a felszabadulás után sokáig csak ordítani akarunk, ez is a gyógyulás része. A bántalmazott sokáig semmi másra nem vágyik, mint újra meg újra elkiabálni, elsírni, kitoporzékolni azt a fájdalmat, aminek a cipelésébe majd’ belerokkan. Ezt teszi most Magyar Péter is (?), mindannyiunk nevében. Ennek azonban egyszer vége kell, hogy legyen. Mondjuk, hogy még nem most, de egyszer igen – akár úgy is, hogy a Fidesz sosem vállalt felelősséget.

A bántalmazott sokáig a fél karját adná azért, ha a bántalmazója csak egyszer a szemébe nézne és azt mondaná: „tudom, mit tettem veled”. Ezt azonban szinte sosem kapjuk meg, és kicsi Hazám, ezt bizony el kell fogadni. A továbblépés sokáig elképzelhetetlennek tűnik elégtétel nélkül, pedig az igazi gyógyulás ott kezdődik, amikor már nincs szükségünk ilyesfajta lezárásra. Nem, nem szeretném, ha bármelyikőjük is megúszná, de fel kell készülnünk arra, hogy lehetnek ilyenek, ezt pedig el kell majd tudni engedni.

A miniszterelnök nagyszerűen helyt állt a gyógyulás első fázisában, a folyamat azonban itt nem érhet véget. Idővel ugyanis tovább kell lépni, még akkor is, ha nincs elégtétel, én pedig csak remélni tudom, hogy az is ennyire jól fog majd menni neki.