Azok a régi szép dugóhúzók

– Vacsorázni pedig Grinzingben fogunk – nézett rám jelentőségteljesen Henrik, bécsi ismerősöm.

Eddig csak hallomásból tudtam a császárváros nevezetes pincefalujáról, de annyi is elegendő volt ahhoz, hogy felvillanyozódjak. Mindjárt elsoroltam magamban, mit is illik tudni Bécs Szépasszony-völgyéről. A kiskocsmákat heurigernek hívják, ami onnan veszi eredetét, hogy az újbor kiforrásakor a cégér mellé egy kis tűlevelű koszorút helyez el a tulajdonos, jelezvén: be lehet térni az ideire.

A bécsi erdő keskeny szerpentinjein tett kis kitérő a dombok tetejéről gyönyörű kilátásra nyújtott lehetőséget. A fényárban úszó városban a Práter óriáskereke volt az egyetlen tájékozódási pont; akkora lehetett innen messziről, mint egy elgurult tízes. Itt viszont: egy ház – egy heuriger. Bennünket a Reinprecht nevűben vártak, ahol már az előtérben jól lehetett hallani a kiszűrődő zene hangját. Henrik, Ferenc Józsefre emlékeztető arcszőrzete alatt, büszkén mosolygott: – Ez a mi heurigerünk.

A háromszáz esztendősnél is idősebb pince – korát a mestergerendába vésett dátum is tanúsítja – nagyon családias hely. Ami nem műemlék, az vadásztrófea; ami nem régi, az szép; ami nem modern, az kényelmes. És ami egyik sem – nos, attól pedig megáll az ész...

Következhetne itt az ínycsiklandozó menü, a könnyű, de nagyon finom bor leírása, no meg a harmonikaszóé, amit egy szál bőgő kísér. Én mégis másról mesélek: az osztrák történelem egy darabjáról, merőben szokatlan aspektusból. Két fogás között, gyakorolva kissé az egyenes testhelyzetet, megtekintettem a világ legnagyobb dugóhúzó-gyűjteményét.

Szemközt a kármentővel míves, üvegezett tárlóban található a mintegy kétezer darabot számláló, hatalmas kollekció. Tanúsíthatom, nincs köztük két egyforma. Mivel soha nem találkoztam a dugóhúzók formatervezésének és művészettörténetének még csak kezdetleges leírásával sem, elégedjen meg most az olvasó eme merőben szubjektív értékeléssel. Mindenekelőtt rá kellett ébrednem, hogy ez a művésznek oly kevés lehetőséget kínáló eszköz kellő találékonysággal igen sok és szép formában elkészíthető.

Igaz is: a dugóhúzó természetesen osztrák találmány. Ezt tanúsítja a Kaiserliches Patentamt, az akkori találmányi hivatal eredeti okmánya, amelyet egy bizonyos Friedrich Kumer zellai illetőségű polgárnak állítottak ki az általa részletes rajzzal is körülírt „korkenzieher”-ről. Valami Matt Perkins is próbálkozott ugyan hasonlóval Birminghamban, ám Herr Kumer – bár szintén 1884-ben – hónapokkal megelőzte őt. Az elsőség tehát az övé, a dátum pedig egészen pontosan április 1. Az a rossz, aki rosszra gondol, hogy bolondság ez az egész.

A dugóhúzó mindig tükrözi az adott kor szellemét. Ne tessék nevetni, kérem! Egy szecessziós cupidó akár a Burg parkjából is idejöhetett volna… Itt is van, és egy bizonyos pajzán testrésze szolgál – igaz, megcsavarva – a dugó eltávolítására. A múlt század eleji amerikai munkásmozgalmat egy wisconsini vörösréz kovácsüllő képviseli – bár ebből teljesen jelentésmentesen csavarodik elő az acélspirál, vagy csak nekem nem mondott semmit. Annál inkább egy népviseletben pompázó menyecske, akinek szoknyája alatt rejtve van az a bizonyos alkalmatosság. Arcán pedig olyan pajzán mosoly ül, mint akit nemsokára valami romantikus öröm ér. A postásoknak postakürt a dugóhúzójuk fogantyúja, és más foglalkozásoknál is hasonlóan közeli a párhuzam. A legősibb mesterségnek, amelyet a modern időkben is számosan űznek Bécsben, művészi és kevésbé művészi pornográfiák állítanak emléket.

Nem hiányoznak a mai, modern formaötletek sem, ezek azonban kevesebb emberhez szólnak. Márpedig a dugóhúzó mindenkié – hogy ismét tegyek egy egyetemleges érvényű megállapítást.

A Heuriger Reinprecht dugóhúzó-gyűjteménye húzza a vendégeket a világ minden tájáról. Dugót viszont nemigen, mert – legalábbis ottlétünk alatt – palackos bort nem szolgáltak fel senkinek. Persze egy ilyen gyűjteményt kímélni kell.