Jókai mesél

Ilyen az a Jókai, akit kamaszkoromtól kezdve szeretek, és mióta tavaly újból elővettem, még inkább. Kifejezetten kevésbé ismert regényeit kerestem, amikről réges-rég, az iskolában még csak említés sem esett, és többet is élvezettel olvastam, beleveszve a török kori Erdélybe, az alföldi pusztába, a budai basa háremébe, vagy épp a szabadságharcok Európájába. És, persze, Jókai nyelvezetébe és fantáziájába.

Olyan ő, mint egy nagypapa, aki soha nem fogy ki a történetekből, hajlítja, kanyarítja őket, kiszínezi és anekdotákkal díszíti, és végül már nem is tudom, vajon ő élvezi jobban mesélni, vagy én hallgatni. Veszem a kezembe őket sorban. Szórakoztatnak, pihentetnek, gyönyörködtetnek.

Petőfis világba cseppenek, a hortobágyi pusztára, mely oly giccses szépségű, oly szentimentális naplementékkel és kolompolással andalít, hogy gyanút fogok, paródia lesz. És akkor kirajzolódik a szerelmi háromszög: az ügyeletes „femma fatale” Klári, a csalfa kocsmároslány, mellette a két alfahím, a gulyásbojtár és a csikósbojtár, a pusztai világ “menő srácai”. Mindketten Klárinak csapják a szelet, és olyan párbajt vívnak végül, hogy szinte hallom a harmonikát, pedig mit tudhatott még Jókai a Volt egyszer egy Vadnyugatról. Csak lefestette a magyar pusztát a korabeli budapesti elit számára, akiknek a szemében ez olyan egzotikus lehetett, mint a maiaknak Marokkó vagy Bali, és épp ilyen szerelemmel fűtött, ármánykodással, árulással és mérgezéssel fűszerezett történetet óhajtottak olvasni róla, mint a Sárga rózsa.

Más alkalommal a vadregényes Erdély hegyei között egy titokzatos, fekete álarcos bandita, a Fatia Negra nyomában járok, aki valamely rejtélyes okból egy gazdag uzsoráscsalád leányát szemeli ki feleségnek, és még érthetetlenebb okból a leányt családja hozzá is erőlteti a kétes alakhoz. Jókai azonban mit sem törődik ennek bogozgatásával, sőt, hosszadalmas leírásokkal sem bíbelődik ezúttal, csak sodortat a történettel.

Rejtélyeket hoz még bőven, valamint gyermeki bölcsőt ringató, háziasított medvét, föld alatti barlangban összegyűlő pénzhamisítókat, megcsalt szerető kétségbeesett bosszúját, és egy Rómeónak-Júliának nyomdokaiba méltán lépő fiatal szerelmespárt – akik bár sikertelenül mérgezik meg magukat, azért annak rendje és módja szerint örökre boldogtalanok lesznek.

A legtöbb szereplőt a maga vagy mások pénzéhsége tesz tönkre, egyvalakinek sikerül a menekülés ebből, ő világgá megy, és nincstelen vándorszínészként mindenféle kötöttségtől szabadon él. Hurrá, a happy end mégsem marad el egészen, a finom gúny pedig némileg kiegyensúlyozza ezt a hamisítatlan romantikus kalandregényt.

A Szegény gazdagok Jókai egyik legnépszerűbb műve – annak ellenére, hogy a befejezése olyan érzetet kelt, mintha az író megunta volna a saját történetét, így aztán sietősen összecsapott hozzá valami befejezést.

Kalandoztam aztán a 17. századi Erdélyben, a kissé nyámnyila Apafi Mihály fejedelem udvarában, aki szívesebben zárkózott be könyvei közé, minthogy politikai csatározásokban vegyen részt. Ha rákényszerült, általában meghunyászkodott az erdélyi főurakkal szemben, de még inkább neje, az oroszlánszívű Bornemissza Anna ellenében.

Felbukkan továbbá a hetyke Thököly Imre, aki egy lakodalmon egyszerre három nőnek csapja a szelet – beleértve magát az arát –, másnap reggel pedig párbajt vív értük. De mielőtt elhihetném, hogy ő a főhős, ugrunk tovább Feriz bégre, aki magyar anya és török apa gyermekeként nevelkedik Erdélyben, és akinek az oldalán őbelé őrülten szerelmes nők tucatjai halnak meg a csatában harcolva (igen, Jókai képzelete olykor lehagy minket), az ő szíve azonban csak egyért ég – aki, persze, nem lehet az övé.

A szerelmes-harcos amazonokon túl pedig vannak hercegnők is, akik hosszú hajukat leengedve szöknek meg a budai basa palotájából, vagy ott van maga a rövidlátó basa, aki ellenségeit és saját embereit sem tudja megkülönböztetni, ám senki nem meri a tévedéseit kijavítani. E szórakoztató anekdoták láncolatán át a Törökvilág Magyarországon bepillantást ad a császári csapatoktól és a Portától való függés között lavírozó Erdély törékeny helyzetébe.

Az ​istenhegyi székely leány pedig olyan, mintha népmesét olvasnék. Nemcsak a címe, hanem az alakjai, fordulatai, az elbeszélésen átragyogó humor és népi bölcsesség. És tényleg. Jókai a Béla kisasszonyt dolgozta fel ebben a történetben. A tatárjárás korabeli Aranyosszékre repít ezúttal, egy léleklátóhoz, akinek „legcsinosabb praktikája, hogy egy leányból nevel kettőt, egy szelídet, kedveset, szemérmest és egy villongót, harcolót, uralkodót, amazt hadd szeressék, emettől hadd féljenek, amaz legyen a mágnes, mely a jóakarókat idevonzza, emez pedig a mennydörgő mennykő, mely az ellenséget elriassza.”

A kétféle leányalak, Szendile és Lóna csak első pillantásra ellentétei egymásnak, valójában azonban egy személyiség különféle összetevői: gyengeség és erő, kiszolgáltatottság és cselekvőképesség, érzelem és józan ítélőképesség, kedvesség és kemény határhúzás. Szerepcseréi során láthatjuk, hogyan használja lényének mindkét oldalát a megfelelő helyzetben.

És, lám, én sem tudom abbahagyni a mesét Jókairól, aki korának bestseller szerzője volt, és akitől zárdai nevelők óvni igyekeztek a rájuk bízott leányok erkölcsét. Akivel szemben kortársai igen szigorúak voltak, íróként és emberként is keményen bírálták, alábecsülték, és aki a magyar elbeszélő próza megteremtője lett, több mint egy évszázad próbáját kiállta.

Jókai valóban bírta a nyelvünk kincseit, szavait, fordulatait, árnyalatait, tájnyelveit, hozzá pedig kapott olyan képzeletet és mesélő kedvet, hogy ha ezek a történetek szárnyukra vesznek, „már el is sodródtál, ki tudja, hová”, hogy egy másik nagy mesélőt idézzek.

Nektek van kedvenc Jókaitok?