Pirimarcsi ( Elsőtől a tizenötödik részig )

Egy

Szegény szülők gyermeke volt és abban az időben más lehetősége nem volt, mint kettő: elszegődik cselédnek, vagy a földet műveli a szüleivel, míg férjhez nem megy. Az előbbit választotta. Kínálta magát a lehetőség, egy furcsa ember vásárolta meg a régi paplakot és éppen cselédet keresett. Elsőre őt választotta a férfi. Jó negyvenes volt, szokatlanul sűrű, fekete hajjal, zöld szemmel, karvalyorral, és már-már nőies finom szájjal. Bozontos szemöldöke csak mélyítette a kontrasztot.

Mély, kellemes hangja volt. Csendesen beszélt, csendesen is élt. Pircsimarcsit, a lány legnagyobb örömére, Piroskának szólította, ugyanis ki nem állhatta gyerekkori csúfnevét, de sajnos ráragadt. Jobban is illett hozzá a Piroska. Egyenes tartású, vékonydongájú nő volt, finom vonalú arca arisztokratikusan fehér. Termete és szépsége szöges ellentétben állt parasztos ruhájával. Vastag copfba fonta sötétszőke haját, kendőt nem viselt soha.

Nyugodt, csendes életet éltek a különös férfival. Szinte nem is találkoztak. Pircsimarcsi végezte a házbeli teendőit, jóízű, de egyszerű ételeket főzött, az ember pedig napestig a könyvtárban ült, olvasott , csak néha tett rövid sétát a környéken. A lány esténként, mikor haza indult, bekopogott a könyvtárba, beszólt, hogy mára végzett és elment.

Talán harmadik hónapja dolgozott ott, mikor egy délután behívta a férfi a szobába.

- Piroska, jöjjön csak. Mit szólna, ha megtanítanám sakkozni? Tudja, rossz egyedül, kicsit kikapcsolna.

A lány nem merte elárulni, hogy azt sem tudja mi az a sakk. Elpirulva bólintott és a felkínált székre ült. Szélsebesen tanulta meg a játékot és a férfi ámulatára olyan tehetsége volt hozzá, hogy az egészen elképesztette. Mikor harmadjára sakkoztak, már mattot adott a lány és felülmúlta tanítómesterét, aki ettől kezdve mindig veszített. Napi rutinná vált a sakkozás. Hazamenetel előtt a lány mindig bement a könyvtárba és kezdőthetett a játszma.

Karácsonyra sakktáblát kapott a férfitól, szépen faragott bábukkal. Hazavitte és megtanitotta a két öccsét is sakkozni. Szenvedélyes játékos lett belőle. A falusiak csak a fejüket csóválták, hogy micsoda úri huncutság ez.

Egyszer vendége volt a férfinak. Egy messzi földről, nevezetesen Amerikából érkezett ember. Mint kiderült a férfi is élt ott, onnan költözött haza. Bemutatta a lányt neki és mesélt a sakk iránti szenvedélyéről. Az mosolyogva nézte a piruló leányt és kedvesen megpaskolta az arcát.

- No lám, miből lesz a cserebogár, - mondta tört magyarsággal.

Este aztán a vendéggel sakkozott. Mikor leült a tábla elé, minden sutasága, szégyenlősége elillant. Csak a sakk létezett olyankor számára. A vendég elképedt a lány tehetségén, ugyanakkor felvillanyozódott. Mint kiderült Amerikában sakkbajnok volt, most egy fiatalokból álló csapata van, akikkel a világ minden tájára utaznak versenyekre.

- Magácska lehetne a sztárunk! Érti, ugye? A csillagunk! Jöjjön velem Amerikába!

A lány csak a fejét rázta. Tudta, az rengeteg pénzbe kerülne. Hiába könyörgött a vendég. Otthon meg sem említette a dolgot. A vendég elutazott, a lány maradt és sakkozott esténként gazdájával.

Teltek a napok, hónapok, elrepült két esztendő. Pirimarcsi látta a férfin, hogy valami nincs rendben, mintha állandóan beteg lenne. Étvágya sem volt már a régi. Aztán ágynak esett és a lány ápolta. Kiderült, hogy súlyos, halálos betegségben szenved. A doktor csak azért járt hozzá, hogy morfium injekciókkal csökkentse fájdalmát.

Pirimarcsi nagy szeretettel ápolta, kérte, írjon levelet hozzátartozóinak, jöjjenek el, látogassák meg. A férfi csak szomorúan rázta a fejét.

- Senkim nincs nekem, Piroska. A világon senkim.

Meghagyta neki, hogy miként zajlódjon a temetés, megnyugtatta, hogy hagy rávalót az ügyvédjénél. Egyszer járt is nála egy elegáns férfi, aki, miután hosszan beszélgetett a beteggel, arra kérte a lányt, hogy értesítse mikor elhunyt a férfi, ő majd intéz mindent.

Még fél évet élt az úr. Pirimarcsi táviratozott az ügyvédnek. Alig pár falusi tette tiszteletét a temetésen a lányon és az ügyvéden kívül. Az ügyvéd , mielőtt elutazott, elhívatta Pirimarcsit a házhoz. Minden vagyonát a lányra hagyta az elhunyt, azzal a kikötéssel, hogy megkeresi levélben az amerikai sakkozót, és kimegy hozzá, tehetségét kamatoztatni. A sakkozó címét is az ügyvéd adta át.

Kettő

A lány döbbenten vette tudomásul az elhunyt végakaratát és mielőtt a feltétel teljesítéséről nyilatkozott volna, mindenképpen beszélni akart erről a szüleivel, hiszen még mindig elképzelhetetlennek tartotta azt, hogy ő a tengerentúlra utazzon. Elsősorban konzervatív nevelése állított korlátot eléje. Hogy is hagyhatná itt szüleit, hogy utazhatna hajadonként olyan messzire, előbb vonaton, majd hajón, no meg ki tudja milyen veszélyek leselkednek rá ott, Amerikában, idegen országban, ahol nincs mellette a családja. Ugyanakkor egy belső hang azt súgta, hogy ez élete nagy esélye, melyet elszalasztani nem szabad.

Napokig vívódott, míg végül odaállt a család elé és elmondta nekik, kérve, hogy segítsenek a döntésben, ő, bármit is válaszolnak, aláveti magát akaratuknak.

– Édes leányom! Eriggy! Mi itt leszünk még egy darabig, Isten akaratából, haza jöhetsz bármikor! – csapta össze tenyerét anyja boldogan. – Eriggyé’ csak az álmod után…

– Hoho, álljon meg a verekedés, no, me’ leesett a kalapom! – szakította félbe felesége lelkesedését a családfő. – vedd elé a józan eszed, Julis! Nagy út a’, erőst nagy. Egyedül nem mehet. Münk meg már vének vagyunk, véle nem tarthatunk...

Csend lett. Pirimarcsi egy pillanatra elszontyolodott, de aztán emlékeztette magát, hogy azt ígérte, aláveti magát szülei akaratának és elmosolyodott.

– Jól van, édesapám, hát akkor nem megyek.

– Aztat én nem mondtam, leányom... aztat nem. Csupáncsak ki kell okumuláljuk, hogy mi módon.

– Ehun vagyok édesapám, elmék én véle! – köszörülte meg torkát a lány nagyobbik öccse.

– Ha münk túl vének vagyunk, fiam, te túl fiatal.

Tanakodtak, próbáltak megoldást találni, hogy lányuk elmehessen, de a veszélyt a lehető legkisebbre csökkentsék. Késő este feláltt a családfő az asztal mellől.

– Hunyjunk rá egyet, ejszen me’ Ámerika holnap es ott lesz.

A család minden tagja sokat forgolódott egész éjjel. Reggel aztán Bence, a nagyobbik fiú áltt elő az ötlettel:

– Úgy van, ahogy édesapám szólt az öste. Ámerika holnap es ott lészen, s tán két esztendő múlva es. Írj az embernek, néném, magyarázd el, hogy várunk pár esztendőt, míg pettyet én es legényebb leszek. Aztán elmék én véled! Addig es okítasz a táblán engemet, hátha szerencsét hoz nékem es.

Ebben aztán megegyeztek, mindannyian megnyugodtak és elkezdték készíteni a nagy útra Pirimarcsit és Bencét, miután a tengerentúlról megérkezett az igenlő válasz. Az idő repült, ugyanakkor néha úgy érezték vánszorgott, de letelt a két esztendő. Addigra alaposan felkészültek a fiatalok, a hajójegyek is megjöttek, levélben. Könnyes búcsút vettek a családtól és nekivágtak. Szerencsésen megérkeztek Amerikába, de addig közben a hajón olyasmi történt, amire nem számított egyikük sem. Jobban mondva olyasmik történtek, mert nem volt egyszerű útjuk, sőt, nevezhetjük kalandosnak is, mely nem volt könnymentes.

Alig foglalták el kabinjukat, éppen hogy elrendezgették holmijukat, amikor a hajó kifutott. Boldogan mosolyogtak össze, de azért legbelül szorongtak mindketten. A hajó nem volt elegáns, luxus jármű, sokkal inkább egyszerű polgárok utaztak rajta, de azért kellemesen volt berendezve minden kabin, no meg az étkezde is. A fedélzeten tágas tér volt sétálni és nyugágyak, apró asztalok székekkel, ha üldögélni kívántak az utasok. Pirimarcsi kérte öccsét, hogy szokjon hozzá a Piroska megszólításhoz, ami eleinte kicsit döcögösre sikerült, de aztán belejött a legény. Nagyokat sétáltak a fedélzeten, szóba elegyedtek a többiekkel, esténként csendesen beszélgető csoportok alakultak ki.

Öt napja voltak úton, nagyjából ennyi volt még hátra, amikor Bence megbetegedett. Hányással kezdődött és előbb tengeribetegségre gyanakodtak, de a tapasztalt utasok szerint mégsem lehetett az, hiszen eddig semmi baja nem volt. Estére belázasodott és szinte nem is volt magánál mire a hajóorvos meglátogatta. Piroska aggódva várt öccse kabinja előtt. Az orvos sokára lépett ki, gondterhelt arccal.

– Úgy tűnik vérhas. Márpedig ha az, akkor bizony magukat karanténba kell zárnunk, különben járvány tör ki a hajón.

A lány rémülten nézett rá. Karantén? Az mi a csuda? – gondolta magában.

– Kisasszony... – köszörülte meg torkát a doktor. – meg kell kérnem, hogy maradjon a kabinjában. Csupán az öccséhez járhat át. Gondoskodom arról, hogy megfelelő élelmet és ivóvizet kapjanak, valamint priznicet a láz ellen. Kérem üzenjen, ha magán is tünetek jelentkeznek.

Sokáig nézett a férfi után, felfogva a helyzet súlyosságát, majd belépett testvére kabinjába. Bence nyugtalanul, lázas eszméletlenségben hánykolódott keskeny ágyán. A lány nagyot, keserveset sóhajtott, zsebkendőjével letörölve öccse homlokát.

– Helyrehozlak, prücsök, helyre én, bizisten…

Három

A hajóút második fele bővelkedett könnyekben, félelemben, aggódásban. Bence három napon át kritikus állapotban volt. Szerencsére Piroska ( a szerző megjegyzése: maradjunk ennél, ha már ő maga kérte ) valamilyen csoda folytán nem fertőződött meg. Van ez így azokkal az emberekkel, akik semmivel sem törődve ápolnak súlyos, fertőző beteget. Márpedig a lány odaadással ápolta szeretett öccsét, igaz, amikor egy -egy keveset ő maga is ledőlt pihenni, nem tudott elaludni a sírástól. Az orvos ugyanis semmi jóval nem bíztatta.

De Bence friss levegőn, falusi kaszálókon edződött fiatal szervezete nem adta könnyen magát és negyedik nap magához tért, láza lement. A hajón csak egy utas betegedett meg a fiún kívül, egy matróz. De a karantén bizony kitartott az út végéig, mi több egy egész hetet még ott vesztegelt a kikötőben a hajó, senki se le se fel nem szállhatott. Amint az orvos meggyőződött arról, hogy mindkét beteg meggyógyult és más nem kapta el a kórt, szabadon távozhatott mindenki.

Az emberek elgyötrődtek a hosszú úttól és a ráadás egy hét karanténtól, de boldogan szálltak le a hajóról. Piroska és Bence utolsónak ért le. A legény még gyenge volt, lassan mozgott, bizonytalanul. Nem tudni, hogy miért, de nem várta őket a megígért férfi, akiről a levélben szó volt. Azért-e , mert a karantén miatt nem tudtak leszállni idejében, vagy amúgy sem lett volna ott, kideríteni immár nem tudták. A nyelvet egyikük sem bírta igazán, bár mindketten tanultak valamennyit az elutazásuk előtt, melyben nagy segítségükre volt a helybéli tanító, a beszéd használathoz ez még kevés volt.

Elveszetten álltak egymás mellett, kétségbeesve törve fejüket, mit tegyenek, hogyan tovább. Lassan alkonyodni kezdett, a kikötőben sötét, félelmetes alakok váltották fel a napközben itt sürgő-forgó munkásokat, utasokat. Hirtelen félelmet keltő lett a helyzet. Piroska odalépett egy idősebb nőhöz, aki láthatóan éppen várt valakire a csomagjai mellett. Minden angol tudását latba vetve, használva a gesztikuláció elemeit is, útbaigazítást kért tőle, afelől, hogy hol szállhatnának meg, olyan helyen, ami tiszta és biztonságos.

Szerencséjük volt, a hölgy ismerte a környéket, szívélyesen segített. Rövid gyaloglás után eljutottak egy kis szállodához, ami ugyan tisztaság terén hagyott kívánnivalót maga után, de csendes, nyugodt környéken feküdt. Sikerült is egy kétágyas szobát kivenniük. Elcsigázottan hurcolkodtak be és megbeszélték, hogy keresnek valami olcsó kisvendéglőt a környéken, ahol megvacsorázhatnak, majd haladéktalanul lefekszenek, másnap pedig felkeresik a címet, ami Piroska táskájában lapuló borítékon volt és ahol, reményeik szerint, megtalálják azt az embert, aki őket ide hívta. Volt elegendő pénzük, hála a lány egykori gazdájának, de amikor elindultak enni, csak éppen valamennyit vettek magukhoz, amivel kifizethetik a vacsorájukat. Piroska gondosan betette a kis kézitáskáját a pénzzel együtt a bőröndbe, ne legyen szem előtt, azzal elindultak.

Találtak is egy kis vendéglőt, aminek ráadásul magyar tulajdonosa volt. Meghallotta a magyar beszédet és maga lépett az asztalukhoz, jó estét kívánva. Messze az otthonuktól valóságos csodának élték ezt meg. Jóízűen megvacsoráztak, egészen felfrissültek a helyzettől. Sokáig beszélgettek a vendéglőssel, aki elmondta, hogy már tíz esztendeje jött ki Amerikába, egyedül. Nehezen jött össze a kis vendéglő megnyitása, most sem hoz valami fényes hasznot, de mégiscsak megél belőle.

A finom bornak és a magyar szónak köszönhetően a beszélgetés meghitté vált, úgy érezték, mintha ezer éve ismernék Gézát, a vendéglőst. Ők is elmesélték a történetüket, az egész históriát az elhunyt gazdáról, az örökségről, hogy miért jöttek el otthonról. A tulajdonos nagy érdeklődéssel hallgatta. Egyikük sem vette észre, hogy milyen kapzsiság csillant meg közben a szemében. Akkor sem fogtak gyanút, amikor így szólt hozzájuk:

– Ugyan, kedveseim! Hát miért szállnátok meg abban a mocskos hotelben? Csalóka ám az a nyugalom és csend, ami körülveszi! Áthozatom a holmitokat ide, itt biztonságban, tiszta helyen lesztek az emeleti kis lakosztályban, míg megtaláljátok azt, akit kerestek! Nem, nem! – emelte fel a kezét, amikor a fiatalok tiltakozni próbáltak. – Nem tűrök ellentmondást! Magyar a magyarnak tartozik ennyivel és slussz!

Azzal intett az egyik pincérnek:

– Józsikám, menj csak át, hozd el ennek a két gyereknek a holmiját és vidd fel a lakosztályba! Magyarok a drágáim, Józsikám, magyarok! No, mit szólsz? – és nyájasan mosolygott.

Józsi indult is, de a tulajdonos még utánaszólt:

– Várj csak, várj, majd elfelejtettem valamit– utánament és súgott valamit a fülébe, amit a testvérpár nem hallott, Józsi viszont bólintott, hogy megértette. Nem láthatták, mert már el is fordult, az arcán megjelenő gonosz vigyort.

Piroska és Bence kálváriája még csak most kezdődött el igazán. Hosszú ideig ez volt az egyetlen nyugodt estéjük, amit Amerikában töltöttek.

Négy

A vendéglős által felajánlott kis lakosztály valóban kellemesebb volt a lepukkant hotel szobájánál. Amint Józsi áthozta a holmijukat az elcsigázott fiatalok nyomban elbúcsúztak Gézától, aki felkísérte őket a szállásukra. Nem hagyta, hogy kifizessék a vacsorájukat, azzal érvelve, hogy hát úgyis itt lesznek pár napig, majd rendezik a dolgot. Piroska lelkesen felajánlotta, hogy amíg meg nem találják a címet, ahova valójában érkeztek volna, kénytelenek a tulajdonos szívességét elfogadni, segít akár a konyhán, akár a takarításban.

– Jól van, jól van, húsom-bogaram, most csak pihenjétek ki az út fáradalmait, reggel aztán kiegyezünk valamiben! – terelgette őket be a lakosztályba mézes-mázasan Géza. –Jó éjt, jó éjt, aludjatok, semmire ne legyen gondotok.

Két kis hálófülke és egy toalett, ennyiből állt az egész helyiség. Úgy aludtak, mint a bunda, csak reggel a vendéglőből felszűrödő zajok ébresztették előbb Bencét, majd Piroskát. A lány alaposan megmosdott, magára tekerte a fürdőben talált hatalmas törülközőt és míg öccse tisztálkodott, kibontotta a csomagot, hogy elővegye ruháit. Azonnal észrevette, hogy a kézitáskája, melyet előtte való este tett bele, nincs ott. Elhűlt benne a vér, egy gyors mozdulattal a csomag tartalmát a földre borította, hátha szállítás közben lentebb csúszott, de hiába kereste. Szédülni kezdett, alig tudta magát összeszedni, hogy el ne ájuljon, hiszen minden maradék pénzük, okmányaik oda lettek.

A cím! A cím sincs meg! Az is a kézitáskában volt! – hasított bele a felismerés, mint egy hegyes tőr. Nagy nehezen felállt, könnyektől elvakítva magára kapkodta ruháit, majd döngetni kezdte a fürdő ajtaját.

– Bence! Ügyekezz! Nyomban le kell mennünk, odalett a táskám!

A fiú vizesen lépett ki a sürgető hangra és megnyugtatóan szólt nővéréhez:

– Nyugudj má’ meg! ‘Sze ehun van né, széthánytál belüle mindent!

– Nem az, te tajdag! A kicsike, amibe’ a pénzt tettem! Mindenünk odalett! Édes ISttenem, édes jó Istenem!

Erre a szóra a legény is elsápadt, odalépett a széthányt holmikhoz és eszeveszetten keresni kezdte, persze mindhiába. Pillanatok alatt felöltözött ő is és lerohantak a vendéglőbe.

– Jó reggelt, magyarjaim! – köszöntötte őket nyájasan Géza. – Hova ez a sietség? Ég a ház?

Egymás szavába vágva, feldúltan mondták el, hogy mi történt. A férfi fejét csóválva ciccegett, pödörte bajszát.

– Lám, lám, megmondtam, hogy csalóka az a csend és nyugalom a hotelben… Józsi! Pattanj! Elmész feljelentést tenni a rendőrségen!

– Mi is megyünk! – mondták a riadt fiatalok, szinte egyszerre.

– Ugyan minek? A nyelvet épphogy csak dadogjátok, hasznotokat nem veheti a rendőrség. Majd Józsi elintézi! Gyertek, reggelizzetek. Közben megbeszéljük a hogyan továbbot.

Igazat kellett adjanak Gézának, hiszen tényleg nem tudtak volna tanúvallomást tenni a rendőrségen. Leültek az asztalhoz, de egy falat sem csűszott le a torkukon.

– Ide süssetek, magyarjaim. Amíg a rend őrei kinyomozzák mi lett a kis vagyonkátokkal, valamit ennetek is kell, valahol aludnotok kell. A lakosztályból sajnos ki kell jönnötök, azt az úri vendégeknek tartogatom. De gyertek velem, a hátsó udvaron van egy kis kunyhó, igaz, csak egy szobás, de ott ellehettek. Van mellette egy budi is, nem éppen fürdőszoba, de megteszi. Piroska, te majd felszolgálni segítesz, Bencikém pedig pakolja a nehéz holmikat, mint a sörös és boroshordók. Jó lesz így?

A két gyermek hallgatott egy darabig, aztán Bence szólalt meg:

– Köszönjük a segítségét, jó uram. Ejszen me’ más választásunk nincsen. Szorgalmas népek vagyunk, majd meglássa – ránézett nővérére, az sápadtan bólintott.

A kunyhó egyetlen szobája ragadt a mocsoktól. Piroska egyedül takarította ki, Bencét már be is fogta dolgozni Géza. A lánynak hagyott időt másnapig. A legény késő este ért hátra a kis szobájukba, hulla fáradtan, rosszkedvűen.

– Hallod -é, néném. Ez az ember erősen hamis! A sok mézesmázas beszédje után egész álló nap ordított nékem. Eccer még reá es csapott a fejemre. A kujakom esszeszorult, de hejába es ütöm meg, mi lészen vélünk, ha az uccára teszen? De te ne haggyad magadat, jó-e? Ha hezzád mer nyúlni, a belit kiontom!

– No, no édes öcsém, csak csínján a kiontással! Magad mondád, hogy uccára rakhat! Kibírjuk, együtt, fogunkat esszeszorítva, kibírjuk meglásd. Hátha keresésünkre indul az a sakkos ember… Vagy münk megtaláljuk…

De senki nem kereste őket, vagy ha mégis, nem jó helyen. Nekik pedig nem volt idejük arra, hogy kutassanak a férfi után, mert hajnaltól késő estig dolgoztatta Géza úr, aki ettől kezdve kikövetelte tőlük ezt a megszólítást.

Öt

A fiatalok nagyon sokat dolgoztak. Géza úr nem bánt velük kesztyűs kézzel, de ami a legrosszabb volt, fizetségként mindössze szállást és napi egy étkezést adott. Esténként tanakodtak egymás között, hogy mitévők legyenek. A cím, ahonnan a levelet küldték ugyan odaveszett, hiszen benne volt Piroska kézitáskájában, de a névre emlékeztek: Fehér János. Na de hol keressék ebben az óriási városban? Ráaadásul a nyelvtudásuk is csekély, nem tudnak kérdezősködni, illetve nem valószínű, hogy a választ megértik.

Egyik este már csak ketten voltak a vendéglőben, az utolsó vendég is elment, Géza úr és Józsi elvonultak aludni, miután mindketten alaposan felöntöttek a garatra. Nekik még dolguk volt, ki kellett takarítani, tisztára cserélni az abroszokat a másnapi nyitásra, elmosogatni, egyszóval amit egy ilyen helyen zárás után csinálni kell. A lány az utolsó asztalra terítette az abroszt, amikor meglátta, hogy az egyik széken ottmaradt egy újság. A hóna alá csapta és folytatta a munkát. Benci vette észre, hogy valamit szorongat a hóna alatt, kihúzta és elkezdett bohóckodni, hogy jobb kedvre derítse nővérét. Úgy tett, mintha felolvasna.

– Áj em Bence, áj em keresek jú, miszter sakkozó! Miszter Fehér, wer ár jú?

Piroska hahotázva figyelte, vicces volt, ahogy a kevéske angol szót, amit öccse bírt, keverte a magyarral. El akarta venni tőle a napilapot, de Bence nem adta. Fáradtságuk ellenére kergetőzni kezdtek az asztalok között, nagyokat kacagva. Végül a lány utolérte öccsét és kikapta kezéből a lepedőnyi lapot. Most ő nyitotta ki és már éppen felolvasásba kezdett, amikor megakadt a szeme valamin az utolsó előtti oldalon. Elkomolyodott.

– Benci! Gyere ide! Vége a játéknak! Nézd mit találtam! – és ujjával rábökött az újságra.

Egy sakktábla volt oda rajzolva, rajta bábuk. Alatta pár szavas írás. Gyorsan leoltották a lámpákat és hátramentek szerény kis kuckójukba. Piroska sietve vette elő rongyosra lapozott szótárukat, majd egyenként kikeresték a szavakat. Sakkfeladvány volt az, a pár szavas írás pedig így szólt: „ Hat héten keresztül közlünk egy-egy sakkfeladványt. Akik ez idő alatt megfejtik mind a hatot és a végén beküldik a megfejtést, azok között kisorsolunk egy nyereményt, ami a következő: a szerencsés nyertes, a napilap költségén részt vehet a regionális sakkversenyen, ami az év legnagyobb eseményei között szerepel, és aminek a fődíja 200 dollár, valamint örökös tagság a John Wihte, messze földön híres sakkcsapatában. A borítékra írják rá: Sakk. Ne feledjék az értesítési címet feltüntetni!”

Ahogy silabizálták az egymás mellé leírt szavakat Bence egyszerre csak felugrott.

– White! White! – kiáltotta és izgatottan le -fel kezdett rohangálni az apró szobában.

– Na és? Mit futkosol? Mi bajod, te legény?

– White! Az annyit jelent, fehér! Ezt tudom, egészen bizonyosan! Erre a szóra emlékezem.

– Na s osztán? Beszélj mát, te kajla, me’ megcsaplak!

– Hát Fehér! Mint az ember, aki idehítt münket, na! Nem érted?

Piroska tátott szájjal bámult rá, hosszú másodprecekig. Aztán megszólalt:

– Fehér… A John lehet János. Mintha annak idején a gazdám is néha így hítta vóna! Meglesz az emberünk! Benci! Bencikém! Hogy te milyen okas vagy!

Olytan izgatottak lettek, hogy alig aludtak valamicskét aznap éjjel. Hogyne! Hiszen nyomra bukkantak! De hol lehet ennek a sakkcsapatnak a székhelye? Honnan tudhatnák meg? A feladványok beküldéséhez csupán az újság postafiókja volt megadva, ott nem kereshetik.

– Néném! Te erőst jó sakkozó vónál! – csapott hirtelen a homlokára a legény . –Nézz reá arra a feladványra, aztán fejtsd meg! Küldjük bé, háha nyerünk!

– Ó, te balga! De hát hat héten át hogy a rossebbe jutunk újsághoz?

– Azt bízd csak ide! Tudom ki hagyta ott ma este! Kedves kis öregember, majd elkérem tőle, ha kiolvasta! Mindennap itt vacsorál!

Kiugrottak az ágyból, egyszerre értek az asztalhoz, ahol az újság hevert. Piroska percek alatt megfejtette a feladványt. Aztán óvatosan körbevágták, ráragasztották egy papírlapra, majd alá rajzolták a megfejtést. Eltették az asztalfiókba. Végre ezek után el tudtak aludni. Attól a naptól kezdve sokkal jobb kedvvel dolgoztak. Várták a pénteket, amikor érkezik a következő feladvány. Bencének nem került sok fáradozásába elkérni az öregúrtól az újságot, bár első alkalommal nehézkesen értette meg a bácsi, hogy mit szeretne a fiú, de amint felfogta, szívélyesen átnyújtotta.

– Of course, here you go, you can have it. I’ve already read it! If you’d like, I can give it to you every day! ( Persze, itt van, vigye csak, én már elolvastam! Ha szeretné, mindennap önnek adom!)

És ez így ment hétről hétre. A lány megfejtette a feladványt, majd lerajzolták a papírra, eltették a fiókba a többi mellé. Hatodik hét végén aztán már csak azt kellett kitalálják, hogy honnan szerezzenek borítékot és bélyeget, hogy beküldhessék a szerkesztőségbe. Fizetést ugyanis a két hónap alatt, mióta itt voltak, nem kaptak, eddig csak a szállásért és a csekély ételért, ami megmaradt esténként a vendégek után, dolgoztak. Ráadásul valamelyikük munkaidőben kellett elvigye postára a borítékot, ami egyelőre szintén kivitelezhetetlennek tűnt, hisz yitástól zárásig dolgoztak.

De a szerencse rájuk mosolygott vasárnap este, majd rögtön utána hétfőn reggeliben is. Vasárnap is, mint mindennap, az újságos öregúr ott vacsorázott. Amikor Piroska kivitte neki a desszertet, a bácsi mosolyogva nyújtotta át az előző napi lapszámot. A lány nem akarta elvenni, nem volt szüksége rá, ezért csak egy elhárító mozdulatot tett. De váratlanul az öregúr megszólalt, ráaadásul magyarul:

– Vegye csak el, kislány. A lapok között talál egy felbélyegzett borítékot. Küldjék be azokat a feladványokat… – azzal felállt és mielőtt Piroska a döbbenetből magához tért volna, kisétált az ajtón.

A lány sokáig nézett utána és egymást kergették fejében a gondolatok. Ki ez a bácsi? Ha beszél magyarul, miért értetlenkedett, amikor Bence első alkalommal elkérte az újságot? Honnan tudja, hogy a sakkfeladványokat megfejtették, hogy el akarják küldeni, hogy nincs pénzük rá? Csupa , csupa talány…

Hat

Csak miután végeztek és a szobájukba mentek, nyitották szét az újságot. A boríték, felbélyegezve, sőt megcímezve, valóban ott volt. Igenám, de valami lapult benne, nem volt üres. Piroska belenézett és a lélegzete is elállt. A vaskos pénzköteget és a papírfecnit bámulta, míg öccse rá nem szólt:

– No, ejszen me’ lüdércet lácc?

– Pénzt, ecsém, pénzt… – suttogta a lány.

Kivette a cetlit és felolvasta. A következő állt benne: „ Gyermekeim! Ne csodálkozzanak, megvan az okom rá, miért adom maguknak ezt az összeget. Használják fel céljaikra. Még jelentkezem!” Elképedve, ugyanakkor boldogan néztek egymásra. A pénzt elrejtették, megbeszélték, hogy nem kapkodnak, hanem másnap feladják a megfejtéseket, mert pénz ide vagy oda, a nyelvtudásuk még mindig hagyott kivánnivalót maga után, a sakkfeladványok pedig elvezethetik Fehér Jánoshoz őket.

Másnap hajnalban, még mielőtt Géza úr és hű csatlósa, Józsi, felébredtek volna, Bence kisurrant a postára, feladta a levelet.

– No, magyarok Istene, segíccsél meg münket! – fohászkodott egyet a legény a szürke égre emelve tekintetét, azzal visszasietett a vendéglőbe.

Attól kezdve nagyon figyelték a postást és valahányszor meglátták, egyikük elé sietett, remélve, hogy számukra is hoz valamit, nem csak Géza úrnak. Józsi egészen megszokta, hogy nem ő kell átvegye a küldeményeket, mint mindig, lusta ember lévén még örült is, hogy más megteszi helyette.

Ami egészen összezavarta őket és sokat tanakodtak a megfejtésen, az az volt, hogy az öregúr többé nem jelentkezett. Nem járt már vacsorázni esténként, nem is üzent senkitől. El nem tudták képzelni, mi indította őt e jócselekedetre, honnan tudott a dolgaikról, céljaikról, hiszen beszélgetni a vendégekkel nem volt idejük, de napközben még egymással sem igen tudtak szót váltani.

A napok hetekké duzzadtak, már eltelt jó sok idő és ők már lemondtak arról, hogy megnyerjék a sakkfeladvánnyal a fődíjat és így rábukkanjanak Fehér Jánosra, azaz John White -ra. Abban egyeztek meg, hogy továbbra is szorgosan tanulnak, beszélgetnek egymással angolul, majd amikor úgy érzik, hogy boldogulnak, az öregúrtól kapott pénzzel szépen elindulnak, anélkül, hogy bárkinek is szólnának. Tudták, ugyanis, hogy nem könnyen engednék el őket innen.

Majd kitudakolják az újság székhelyének a címét és ott talán megkapják a kellő útmutatást a sakkszövetséghez. De ha mégsem járnak ily módon sikerrel, majd kitalálnak valami mást, csak megszabaduljanak ebből a pokolból, ahol, ha nem tesznek valamit, életük végéig húzhatják az igát. Akkor aztán szabadon mozoghatnak, terveket szőhetnek.

Egy reggel Bence meglátta a postást, amint kotorászik a táskájában a vendéglő előtt és kirohant. A leveleket átnézve csalódottan vette tudomásul, hogy nekik már megint nem érkezett semmi. Letette hát a küldeményeket a pult sarkára és indult tovább dolgozni. De alig tett meg pár lépést, amikor meghallotta, hogy a postás bekiabál!

– Miszter! Itt van még egy levél, nem vettem észre az imént!

Bence sarkonfordult és az ajtó felé iramodott, de ezúttal Józsi gyorsabb volt nála. A legény megállt és figyelte a másik arcát, aki szemöldökét ráncolva nézte a borítékot. Kis idő múlva felnézett és tekintete egyenesen Bence szemébe fúródott. Széles, gonosz vigyor terült szét lapos pofáján.

– Nocsak! Levelet vártatok? Ugyan kitől? Ki tudja, hogy itt vagytok? Ej, ej, te fiú! Nem szép dolog visszaélni Géza úr jóságával! Lám, munkát, szállást, ételt ad nektek. Na, majd ő eldönti mi legyen e levél sorsa! – azzal faképnél hagyta a dühtől kipirult Bencét.

Piroska, aki éppen arra haladt el, egy jókora, megrakott tálcával, megállt. Öccsével ellentétben ő elsápadt. Ott állt, falfehéren, a tálca lassan kicsúszott kezéből. A rajta lévő edények csörömpölve értek földet.

Hét

Elhatározták, hogy nincs mire várniuk tovább, minek utána Géza úr többszöri könyörgésük ellenére sem volt hajlandó a levelet átadni nekik. Menniük kell, ez immár nem volt kérdéses. Csupán a hogyant kellett kitalálniuk, mert az azért nem volt annyira egyszerű. A zárást mindig Józsi intézte. Miután elment az utolsó vendég is, lehúzta a vasredőnyt és bezárta az ajtót, majd zsebre vágta a kulcsot. A kis udvarról, ahol a kuckójuk állt, lehetetlen volt kijutni, hiszen tűzfalak vették körül.

Csakis a vendéglőn keresztül lehetett volna távozni. Nappal vagy egyiküknek volt szabad kimenni, vagy másikuknak, de többnyire csak a legényt szalasztották ezt azt elintézni. Tudták a gazemberek, hogy egymást nem hagyják a testvérek. Ráadásul irataik is odalettek, a tolvajban annyi becsület sem volt, hogy azt visszajuttassa. Ők nem tudták, hogy Géza úrnál lapulnak a papírok. Fél éjszakákon át tanakodtak, mitévők legyenek. Azzal tisztában voltak hogy hiába is kérnék szépszerivel a tulajt, hogy eressze útjukra, mert túl sok a munka, ráadásul ők pénzt sem kapnak. Még ilyen alkalmazottakat nem talál a vendéglős, akik ingyen húznák az igát.

Ráadásul kevéske holmijukról is le kellene mondaniuk, ha netán alkalmuk lenne kisurrani valahogyan. Tényleg nem volt sok mindenük, de hát az ember azt félti, amije van. Ők a ruhaneműiket, pár könyvet, ilyesmit hagytak volna hátra. Amiót Géza úr kezébe kapta a levelet, mely a fiataloknak szólt, még jobban hajtotta őket és még szigorúbb volt hozzájuk. De mit is beszélek? Bár csak szigorú lett volna! Sokkal inkább kegyetlenül bánt velük. Még kevesebb ételt adott nekik, és ha valami nem tetszett őméltóságának, még oda is csapott, Bencére ököllel, Piroskára tenyérrel.

Végül döntöttek: lemondanak a holmijukról, el kell menniük innen, mindenáron, mert ez az élet kibírhatatlan. Elhatározták, hogy amikor Bencét átküldik a henteshez a heti húsrendelést leadni, nem tér vissza. Piroska rá tizenöt- húsz percre menjen utána, ejtse szerét, hogy kijusson az utcára. Öccse a sarkon várja majd és usgyi, szaladnak, ahogy csak bírnak. Ha szerencséjük van, nem veszi észre Józsi a szökést, csak későn, addigra messze járnak majd. Géza úr gyakran merült el vendégeivel hosszú beszélgetésekben és olyankor percről percre részegebb lett, ugyanis bor mellett tárgyalták a politikát. Tehát ő nem jelent gondot.

Elérkezett a várva várt hétfői nap. Józsi átadta a cédulát, amin a lista állt, Bencének és egy fenékenbillentéssel kitessékelte az ajtón, utána kiáltva, hogy igyekezzen vissza, sok a munka. Piroska feszülten végezte tovább a dolgát. A vendéglő leghátsóbb sarkában volt éppen, amikor észrevette, hogy Józsi elindult a mosdó felé. „ Éppen idejében“ – gondolta a lány, mert lassan a húsz perc is letelt. Gyorsan letette a kezében lévő tálcát a legközelebbi asztalra és sietős léptekkel megindult a bejárat felé. Már majdnem elérte az ajtót, amikor Józsi hangja felcsattant:

– Hova - hova, kisasszony?

Piroska nem nézett hátra. Felrántotta az ajtót és rohanni kezdett. Már látta Bencét, amint a sarkon állva várja, amikor Józsi utolérte. A hajától fogva rántotta vissza, amitől a lány elvesztette az egyensúlyát elesett. A kegyetlen pincér nem engedte el a lány lófarkát, attól fogva húzta visszafelé, éktelenül káromkodva és nem törődve az emberekkel, akik megrökönyödve bámulták.

– Fuss, Bence! Ne gyere vissza! Fuss, az Isten szerelmére! – sikította torka szakadtából Piroska, amikor látta, hogy az öccse elindulna feléjük.

A legény megtorpant, pár pillanatig tétovázott, majd megfordult és elszaladt. Arra gondolt, hogy segítséget kér valakitől, valahol, maga sem tudta hol és kitől. De amikor elég messzire ért és megállt, megriadt a gondolattól, hogy bárkivel is beszéljen. Hiszen nem is tud angolul annyira! Ráadásul a rendőrségre sem mert menni papírok nélkül, nehogy fogva tartsák és akkor a nővérének semmiképp nem tudna segíteni.

Leült egy padra, hogy kifújja magát. Nagyon bántotta a helyzet, kétségbe volt esve. „Há’ miféle legény vagyok én? Otthagytam, elmenekültem…“ – tépelődött. „Visszamegyek, lesz ami lesz.“ azzal felállt a padról és lehajtott fejjel, végtelen bánattal a szívében, visszaballagott.

A vendéglő tele volt, Józsi futkosott egyedül az asztalok között. Nem vette észre Bencét, aki szemével testvérét kereste, de sehol sem látta. Kihúzta magát és átsietett a termen. Józsi már csak a hátát látta, amint kisurrant a hátsó udvarra. „Úgy, úgy, az anyád szemit! Csakhogy visszajöttél! “ – gondolta és elvigyorodott.

Bence a nővérét a kuckójukban találta, ájultan. Teste, arca tele volt ütésnyomokkal. Gyorsan letérdelt hozzá, majd azzal a lendülettel fel is ugrott. Egy tálban vizet hozott, elkezdte lemosni Piroska arcáról a vért, közben szólongatta. De mindhiába, válasz nem érkezett. Felnyalábolta az ájult lányt és az ágyba fektette, ott folytatta a mosdatást. Amikor végzett felegyenesedett és szívszakadva, de száraz szemekkel nézte mit műveltek szeretett testvérével.

– Megölöm! Kiontom a belit, esküszöm az élő Istenre! – suttogta maga elé és elviharzott a vendéglő felé, menet közben előkapva bicskáját.

Nyolc

Bencét hajtotta a dühe, kezében bicskával rohant át az udvaron. Felrántotta a vendéglő ajtaját, de ott megtorpant attól a hétköznapi légkörtől, ami fogadta. Emberek ettek, ittak, intettek a pincérnek, kacarásztak, beszélgettek. Rossz érzés töltötte el attól, hogy a világ tengelye nem fordult ki a történések hatására, halad tovább az élet, pedig az égnek kellene leszakadnia ekkora baj láttán.

Ugyanakkor az nyilalt belé, hogy ha ő most ide beront, nekitámad Józsinak, esetleg tényleg megöli, akkor Piroska ott marad az ágyban, senki rá se néz, nem lesz ki gondozza, talpra állítsa. „ Csillapodj, Bence, nyughass. Hideg fejjel kell gondolkodj. “ – gondolta magában és lassan, csendesen visszacsukta az ajtót.

Megfordult és végtelen szomorúsággal a szívében visszatért a kuckójukba. Közben arra gondolt, milyen nagy szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem engedték el nővérét egyedül a nagyvilágba. Ugyan most sem alakul valami fényesen a sorsuk, de legalább nincs egyedül a leány. Halkan lépett vissza az ágyhoz és suttogva mondta:

– Lehűtöttem magamban az indulatot, édes néném… Ne búsulj, megszökünk münk innét, csak éppeg jöjjél helyre. – A leány szeme megrebbent, de nem nyílt ki.

Attól kezdve a legény bejárt napközben dolgozni, de amikor csak tehette, átszaladt a kuckóhoz a nővéréhez. Piroska második nap hajnalban tért magához, de sokáig nem tudott felkelni az ágyból. Bence szeretettel gondozta, végül bő három hét múlva már felült és attól fogva rohamosan javult. Fiatal, erős szervezete nem adta fel könnyen a harcot, ez volt a szerencséje. A bal szeme sarkában ott maradt egy heg, ami még bájosabban emelte ki szépségét.

Józsi időközben megnyugodott abban a tudatban, hogy alaposan móresre tanította őket. Cseppett sem csodálkozott azon, hogy Bence milyen csendes lett, milyen lelkiismeretesen végezte munkáját, természtesnek vette a dolgot. Nem tudta, hogy közben a testvérpár tervet sző a szökésre, csakhogy valóban tanultak a történtekből, most sokkal megfontoltabban vágtak bele a megvalósításba. Idő múlásával Piroska is visszaállt a munkába, semmiféle jelét nem adták annak, hogy elégedetlenek lennének bármivel is.

Éjjel egy-két óráig is tanulták a nyelvet, egymás között is angolul beszéltek ilyenkor, belátva, hogy az a pár szó, amit a munkájuk során használnak, nem elegendő, nem viszi előre őket. Szépen haladtak, mind magabiztosabban törtek utat a céljuk felé, már csak a kivitelezés volt hátra.

Bence az egyik fuvarostól, aki a sörös hordókat szokta szállítani, altatóport kapott. Összebarátkoztak az idők során és a férfi dicsérte a legény nyelvbéli haladását. Egy alkalommal elmesélte a fuvaros, hogy milyen rossz alvó volt, de a patikus adott neki altatóport, amitől immár úgy alszik mint egy csecsemő. Bence kapott az alkalmon és megkérte, ugyan szerezzen neki is, mert a testvére igen nyugtalanul tölti az éjjeleket és nappal alig tudja a feladatát ellátni, olyan fáradt. A fuvaros szíves örömest segített, megkedvelte a szorgalmas, csendes magyar legényt.

Már csak a megfelelő pillanatra vártak, ami több tényező együttállását jelentette. Először is egy olyan estén kellett véghez vinniük, amikor már Géza úr lefeküdt, csak Józsi maradt azzal a pár vendéggel, akiknek nem akaródzott hazamennie. Aztán meg kellett várniuk, míg a vendégek távozása után Józsi nekiáll meginni a napi három felesét és két korsó sörét, amit egyik este sem hagyott ki. Ráadásul úgy kellett rendezni, hogy Bencétől kérje a sör lecsapolását, hogy az altatót bele tudja csempészni. Egy keddi estén aztán sikerült is elrendezni a dolgot. Józsi a pultra borulva aludt el.

Hátramentek a holmijukért, majd kivették a pincér zsebéből a kulcsot és elsiettek. Boldogan vágtak neki az ismeretlennek, a szabdság öröme tüzelt bennük. A pénzből, amit az öregúrtól kaptak, futotta rendes szállásra. Az átélt izgalmaktól sokáig nem tudtak elaludni az apró, kétágyas motelszobában, mely elég messze esett Géza úr vendéglőjétől, ahhoz, hogy ne kelljen tartaniuk attól, hogy rájuk akadnak. Elhatározták, hogy másnap felkeresik a szerkesztőséget, ahol a sakkversenyt meghirdették. Nem a nyeremény kedvéért, hiszen arról valószínűleg lecsúsztak, hanem a címért, ami Fehér Jánoshoz vezeti majd őket.

De mister John White-hoz nem volt olyan egyszerű eljutniuk, mint ahogyan gondolták. Hosszú, kalandos, cseppett sem veszélymentes út állt még előttük.

Kilenc

Másnap frissen, jókedvűen vágtak neki terveik megvalósításához. Már ideje lett volna, hogy megérkezzenek eredeti céljukhoz. Szerencsére az angol nyelvtudásuk jelentősen javult így, sok kérdezősködés árán ugyan, de még a délelőtt folyamán sikerült eljutniuk az újság szerkesztőségbe. Hatalmas, a felhőkbe nyúló, csupa acél és üveg épületben székelt a napilap. Piroska és Bence egy ideig kivülről csodálták a monstrumot, aztán úgy léptek be, olyan óvatosan, mintha attól féltek volna, hogy kárt tesznek a csillogásában.

Egyenruhás portás állta útjukat és bár udvariasan kérdezte meg tőlük hogy kit keresnek, hova igyekeznek, a tekintete lenéző, már-már megvető volt. Hebegve próbálták elmagyarázni jövetelük célját, talán meg is értette volna a férfi, ha érdekli őt a mondandójuk. De figyelmét elterelte egy elegánsan öltözött fiatalember, aki nagy lendülettel lépett be az üvegajtón. Látszott rajta, hogy otthonosan érzi magát, fesztelenül mozgott és úgy nézett körül, ahogy csak olyanok tudnak, akik büszkék a tulajdonukra. Szemével szinte simogatta az épület falait.

– Good afternoon, Thomas! – köszönt hangosan oda a portásnak. – Hogy van ma? Minden rendben?

– Good afternoon, mister! Igen, minden a legnagyobb rendben! – válaszolt a másik és szemében a megvetést alázat váltotta fel.

A testvérek egymásra néztek, a leány halkan szólt:

– Ejsze maga az igazgató ez az ember!

Ugyan csendesen beszélt, az elegáns fiatalember mégis meghallotta és szemöldökét felhúzva, csodálkozó arckifejezéssel fordult feléjük.

– Csak nem magyarok? – tette fel a kérdést hibátlan magyar kiejtéssel.

– De igen… – válaszolt Bence, nem valami nagy lelkesedéssel a hangjában, mert azonnal az első napjuk jutott eszébe, amikor Géza úr is így fordult feléjük. Gyanakodva figyelte az idegent.

– Nahát! Én is az volnék, bár itt születtem. A szüleim vándoroltak ki, még friss házasokként. Jöjjenek, kövessenek! Thomas, főzessen nekünk teát, küldje az irodámba! – vetette oda a portásnak, aki most már egészen kedvesen nézett a testvérpárra.

– Igenis, mister, máris! – felelte hajbókolva.

A fiatalamber energikus léptekkel indult a széles lépcső felé, Piroska és Bence tétován próbált a sarkában maradni. Világos, nagy szobába vezette őket, melynek ablaka előtt faragott íróasztal volt.

– Belovszky Tivadar vagyok, szolgálatjukra! Enyém ez a kóceráj. Édesapám tette le az alapjait az újságnak, én folytatom. Most már egész nagy nevünk van a szakmában. Foglaljanak helyet kérem – mutatott a fotelek felé.

Bence megkönnyebült. Hogyha ilyen nagy újság tulajdonosa Tivadar, akkor csak nem viselkedik úgy, mint Géza úr. Bemutatkoztak ők is és Piroska rátért a tárgyra. Eredetileg csak érdeklődni akart, hogy jutnak el a céljukig, de végül úgy belemelegedett a mondandójába, hogy töviről hegyire mindent elmesélt.

– Ej, de naivak vagytok, gyerekek! – csapta össze tenyerét Tivadar, áttérve a tegeződésre. –Egyértelmű, hogy hol találjátok az iratokat, a pénzeteket! Bár a pénz meglétében már nem vagyok annyira biztos… Sebaj! Majd utánajárunk! Egyelőre maradjunk a témánál….

– Hogy érti azt, hogy egyértelmű? – vágott a szavába Bence.

– Hát Géza úr a ludas! Mit gondoltok, miért Józsit, vagy hogy is hívják a pincérét, küldte a holmitok után? Gondolkodjatok! De ne aggódjatok, majd odaküldök pár embert, visszaszerzik legalább az iratokat. John White jó ismerősöm, apám barátja. Most Európában tartozkódik, ha jól tudom egy hónap múlva tér vissza. Addig a vendégeim vagytok! – tette hozzá széle mosollyal.

– Igazán kedves, uram, de nem fogadhatjuk el ezt a szívességet… – húzta ki magát Piroska.

– Ugyan, ugyan, kislány, dehogynem!

Tivadar addig beszélt, míg meggyőzte őket, hogy náluk, az ő házukban lesznek a legnagyobb biztonságban, míg John White visszatér. Aztán végigmérte őket, mintha csak most döbbent volna rá, milyen ütött-kopott ruhákban vannak.

– A sarkon van egy hatalmas áruház. Most menjetek el oda, vásároljatok be, ne fogjátok magatokat vissza, írassátok a számlámhoz. Tisztességes öltözékre van szükségetek. Este aztán kitérünk a részletekre, most rengeteg tennivalóm van. – Egy kis cédulára firkantotta a címet, ahova bevásárlás után mehetnek. – Itt élek öreg szüleimmel. Este találkozunk!

A fiatalok tiltakozni próbáltak, de Tivadar rövidre zárta a vitát, azzal, hogy nincs több ideje rájuk, végül belátták, hogy jól fog most, ha valaki a szárnyai alá veszi őket. Egészen jókedvűen indultak az áruház felé, úgy érezték végre kimozdult az ügyük a holtpontról. Ott aztán szétváltak és Piroska betért a női osztályra, Bence a férfiak számára fenntartott részre. Megbeszélték, hogy körülbelül egy óra múlva találkoznak a bejáratnál.

A bőséges kínálat és az, hogy Tivadar nevére megnyílt minden előttük, elkápráztatta mindkettőjüket. Piroska élvezettel vásárolgatott. Ugyan nem költekezett esztelenül, mégis, mire végzett három, ruhaneművel és egyéb kiegészítővel teli táska volt a kezében. A bejárat előtt leült egy padra. Kicsit elcsodálkozott, hogy Bence még nincs ott, de arra gondolt, bizonyára elbámészkodott a sok polc között, majd csak megérkezik. Elnézte a sürgő forgó embereket, ahogy ki-be járnak az áruház ajtaján, egészen beleszédült a sürgölődést figyelve.

Egy óra múlva már aggódni kezdett, hogy Benci még mindig nem jött meg. Felállt és határozott léptekkel elindult a férfiosztály felé. Bátortalanul lépett be, de senki rá sem hederített. Sokáig jött-ment a polcok között, ám öccsét sehol nem találta. Aztán visszasietett a bejárathoz, hátha elkerülték egymást. De Bence nem várt rá. Visszaült a padra, most már nagyon nyugtalan lett. Elhatározta, hogy nem mozdul innen, hiszen ide beszélték meg a találkozót.

Amikor pár óra múlva bezárt az áruház, már kétségbeesetten érezte, hogy valami történt az öccsével. Nem volt mire várnia tovább, így elindult a cédulán szereplő cím felé. Tivadar már otthon volt. Piroska ekkor könnyeivel küzködve mesélte el, hogy Benci eltűnt. A férfi nyugtatgatta, hogy majd utánanézet, keresteti, és bevezette az ebédlőbe, ahol szülei voltak. Kedvesen mosolyogva fogadták, ők is próbálták megnyugtatni, hogy biztosan hamarosan megérkezik az öccse is.

De Bence másnapra sem érkezett meg. Hetek teltek el aztán úgy, hogy hiába várták, hiába keresték, Piroska pedig mind jobban elkeseredett.

Tíz

A napok hetekké duzzadtak és Bencéről semmi hír nem érkezett. Tivadar, állítása szerint, minden követ megmozgatott, hogy megtalálják, mindeddig sikertelenül. Piroska elveszetten ténfergett a nagy házban, hogy gondolatait elterelje, néha beállt a konyhába, a szakácsnőnek segíteni. Ezt a család nem nézte jó szemmel, de belátták, hogy jobb, mintha állandóan sírna. Akadtak napok, amikor ő is nekivágott, járta a környékbeli utcákat, hátha rábukkan öccsére. De nem szívesen hagyta el azt a házat, ahova visszavárták Bencét.

Egy szép napon aztán Tivadar bejelentette, hogy estére Fehér Jánost várják vacsorára, aki visszatért az útjáról. A férfi igencsak megörült Piroskának, azonnal tervezgetni kezdte azt, hogy hol, milyen híres versenyeken tegye próbára a lány tudását. Jól emlékezett zsenialitására, így hát nem is gondolt arra, hogy szükség lenne további tanításra. Piroska határozottan kijelentette, hogy addig nem szívesen utazgat, míg az öccséről ki nem derül, hogy mi történt vele. Sehogy sem tudták rávenni az ellenkezőjére, egészen addig, míg Fehér Jánosnak egy jó megoldás eszébe nem jutott. Nevezetesen az, hogy ahányszor Piroska versenyt nyer, annyiszor adnak hírt az újságban erről, melléírva, hogy kétségbeesetten keresi öccsét, természetesen személyleírással, valamint az egyetlen fénykép közlésével, mely Piroskánál volt.

Így hát elkezdődött a leány pályafutása a sakk terén. Minden tudását összeszedve játszott, igaz, az első pár versenyen csupán középmezőnyben végzett. De a gyakorlat megtette hatását, mind jobban teljesített, míg végül megszületett az első győzelme. Fehér János állta a szavát, kikerült az újságba Bence fotográfiája, személyleírása, a felhívással, hogy nővére kétségbeesetten keresi.

Jim ma reggel is úgy ébredt, hogy zúg a feje, fázik és éhes. Tudta, hogy csak az segít rajta, ha italhoz jut. Előbb körbejárta megszokott helyeit, ahonnan egy kis potya leeshet, de sehol nem volt szerencséje. Kábán ténfergett ide-oda, még koldulni is leült a vasút közelében, pedig azt utálta. Inkább lopott, mint koldult, de ma reggel nem adódott alkalom az előbbire. Valami kis aprót sikerült is összekunyerálnia és amint megvolt a pohár whiskyre valója, be is tért Maryhez, a lepukkant talponállóba.

Jólesően terjedt szét benne az alkohol melege. Mary jókedvében volt, bőven mérte az italt neki. Jim elgondolkodva forgatta üres poharát, keserű mosollyal ajka szegletében. Lám, hova jutott, milyen mélyre sülyedt alig pár esztendő alatt. Úgy tűnt, hogy egy másik ember élete volt az, amikor még a hajógyárban dolgozott, könyvelőként. Mindennap bejárt, végezte a feladatát, esténként nyugodtan hajtotta álomra fejét apró kis hónapos szobájában, miután Lizzyt cukrászdába és moziba vitte. Nősülni készült, csak éppen kevés volt a jövedelme, a lány pedig nem volt hajlandó addig hozzámenni, míg kissé össze nem szedi magát anyagilag.

Spórolgatott ő szerény kis fizetéséből, de csak nem vastagodott a tárcája. Míg Lizzy ki nem találta a csalást. Addig duruzsolt a fülébe, hogy megtehetné, úgy lophatna a hajógyár kasszájából, hogy senki észre sem venné, hiszen az ő kezén fut át minden cent, míg meg nem tette az első lépéseket. És valóban szépen gyűlt a pénze, már az esküvő napját is kitűzték, amikor lebukott. Mai napig nem jött rá, hogy történhetett, mit számolt el, ki vette észre a hiányt, de tény: börtönben kötött ki. Szabadulása után nem tudott elhelyezkedni sehol, szállását kiadták másnak, pénze odalett, így rákényszerült arra, hogy az utcán éljen. Lizzy persze szóba sem állt vele, egy nagydarab fickó csapta neki a szelet amióta Jim dutyiba került. Innen már nem volt megállás, gurult lefelé a lejtőn, mind nagyobb sebességgel.

– Mary! Acca még egy pohárral, behozom az árát holnap!

– Behozod te, be! Na, sipirc ki innét, ez egy tisztességes hely! – mordult rá a kancsal, nagydarab asszony. – Húzd a csíkot, Jim, mert kapsz egy pofont az uramtó’!

Lehajtott fejjel kullogott ki a talponállóból. Gyomrát marni kezdte az éhség. Majd Lazar kifőzdéjénél talál valamit a tegnap esti maradékból, gondolta és arra vette az irányt. A kifőzde szemetesében mindig akadt valami kis ételmaradék, ez mentett meg sok hajléktalant a környéken az éhenveszéstől. Csak idejében kellett odaérni, míg mások ki nem ürítik. Most is ott kotorászott Tim, az a fura kölyök, aki a nevét sem tudta. Ő nevezte el Timnek. Kicsit a szárnyai alá is vette, hiszen olyan elveszett volt, amikor melléje szegődött, hogy megszánta.

– ‘reggelt, Tim! – köszönt rá a fiúra.

–’reggelt Jim! Enni jöttél? Nem sok van már…

– Sebaj, majd holnap korábban jövök. Találtál valamit?

– Keveset. Azt a zöld szemetest még nem néztem át.

– No, majd én…

Jim kutatni kezdett a kukában. Vegyesen volt beledobálva minden, még a törött poharak cserepeire is ügyelni kellett, nehogy megvágja magát. Kezébe akadt egy régebbi újság, szépen kismította a másik kuka tetején, hogy oda gyűjtse a zsákmányát. A következő pillanatban meglepetten kiáltott fel:

– Tim! Timy! Gyer’ ide, szedd a csülkeid! Téged keresnek!

Tim csodálkozva nézett körül. Senki nem volt a közelükben, aki őt kereste volna, de azért odalépett Jimhez. Az izgatottan mutatta a félig elázott újság cikkét, mely alatt a Tim fotográfiája állt. A szöveg felette a kövtkező:

„ A sakkbajnok kétségbeesetten keresi öccsét! Aki látta, adjon hírt a szerkesztőségben! A nyomravezető jutalomban részesül!“

Tim dermedten állt, kezében az újsággal és farkasszemet nézett az arcmásával.

Tizenegy

Piroska győzelme nagy port kavart a sakkvilágban. Hirtelen mindenki tudni akarta, hogy ki ő, honnan került elő. De őt a győzelem előtt, jobban mondva mindenek előtt az tartotta izgalomban, hogy vajon jelentkezik-e valaki, aki látta az öccsét, hallott felőle.

A győzelem másnapján Fehér János széles mosollyal, kicsattanó jókedvvel jelent meg Tivadaréknál. Hosszasan szorongatta a lány kezét, meleg szeretettel mondta, hogy ő bizony tudta: egy zseni lakozik a szerény, ám gyönyörű külső mögött. Kérte Piroskát, fáradjon be az újság szerkesztőségébe, ahol a legjobb újságíró várja egy interjúra.

– Ugyan mit mondhatnék neki? – kérdezte a leány, miközben gondolatai ismét Bence körül forogtak. – Nincs ezen mit elemezni. Szerencsém volt és kész.

– Jaj, kedvesem, a sakkhoz vajmi kevés köze van a szerencsének! Ez a magácska tudása, a zsenialitása! Kérem, tegye ezt meg, hiszen az emberek kíváncsiak arra, ki lehet ön! A riporter majd kérdéseket tesz fel, csak válaszolnia kell...

Piroska habozott. Tivadar édesanyja, a reszketeg kis, hófehér hajú öregasszony szólalt meg:

– Menj csak, leányom, menj. Akár belefoglalhatnád a válaszaidba azt is, hogy keresed az öcsédet! Ki tudja... Ezzel előmozdíthatnád az ügyet!

A leány szeme felcsillant erre az eshetőségre. Csakugyan! Minden apró dolgot felhasználhat erre! Hogy neki ez miért is nem jutott eszébe?

– Mikor kellene bemennem a szerkesztőségbe?

– Akár már ma, kora délután! – csapott le rögtön Fehér János. – Két óra megfelelne?

– Igen! Intézkedhet. – válaszolta Piroska. Majd, mivel úgy érezte, hogy túlságosan parancsolóan hangzott az utóbbi szó, hozzátette: – Kérem...

A férfi kiviharzott a házból. A leány készülődni kezdett, hiszen hamarosan indulnia kell.

Tim sokáig meredt saját képmására. Sakkbajnok. Ez a szó halvány emlékképet idézett fel benne. Egy szép lány képét, akit ő, ebben egészen bizonyos volt, mérhetetlenül szeretett. De alig villant fel valami, már tova is illant. Bosszankodva rázta meg a fejét. Jim hangja rángatta vissza a valóságba:

– Öcsém! Egy sakkbajnok keres! Te aztán nem akárki lehetsz!

– De hogy jön a sakkbajnokhoz egy szép leány arca? – töprengett Tim hangosan.

– Miről beszélsz? Milyen szép leány? – kapott a szón Jim, aki megérezte, hogy valami fontos történik, valami eszébe juthatott a fiúnak.

– Áh, semmi. Az előbb mintha felvillant volna egy emlék, de már el is tűnt, nem tudom újra felidézni.

– Próbálkozz! Tim, erőltesd meg azt a kemény kobakot!

De Tim reményvesztetten rázta a fejét.

– Semmi… nem jut eszembe semmi.

– No, sebaj! Szedd össze magad, bemegyünk a szerkesztőségbe! Kiderül minden, egyet se lógasd az orrod! – vágott egy nagyot a fiú hátára Jim, mintegy bátorításképpen

Alig pár perc múlva már úton voltak. Timben ébredezni kezdett a remény.

Piroska kissé feszengve ült a nagy diófa asztalnál, melynek túlsó végén egy ravaszképű, kíváncsian csillogó szemű férfi figyelte. Még nem kezdtek bele az interjúba, alig pár perce érkezett meg a lány.

– A nevem Jackson, kisasszony. Kérdéseket teszek fel, melyekről jegyzeteket készítek. Ne lepődjön meg, lesz majd köztük egészen bizalmas is, de magácska dönti el, hogy mire válaszol – megeresztett egy félmosolyt Piroskára kacsintva, amitől a leányt kirázta a hideg.

– Rendben, uram – válaszolta kimérten és arra gondolt, hogy a cél elérése szempontjából teljesen mindegy, hogy szimpatikus a riporter vagy sem. – Csak kérdezzen. De egy dolgot le szeretnék előre szögezni – hangja itt hirtelen megkeményedett. – Feltétlen írnia kell arról is, hogy keresem az öcsémet és a nyomravezetőnek felajánlom a következő győzelmeim után kapott pénz felét, ami bizony nem kis összeg. Talán ez ösztökéli az embereket, hogy jobban figyeljenek, hátha meglátják valahol.

– Hogyne, kisasszony, természetesen. De tudnia kell, hogy.... – nem folytatta, mert az ajtón keresztül hangos szóváltás szűrődött be.

Bosszankodva állt fel és az ajtóhoz sietve felrántotta azt.

– Mi történik? Kérhetném, hogy hagyjanak nyugodtan dolgozni??? – kiáltott ki mérgesen, de senki nem figyelt rá.

Piroska ülve maradt. De alig pár másodperc múlva izgatottan ugrott fel, olyan hévvel, hogy a nehéz szék felborult mögötte. Bence! – hasított bele egy tétova felismerés, amint meghallotta a zűrzavarból kicsendülő szerény hangot.

Pillanatokon belül az ajtónál termett és Jacksont kissé félrelökve szinte kiesett az ajtón.

Timbe beleszorult a magyarázkodás, amivel megpróbálta a bősz portásnak, aki semmiképpen nem akarta beengedni a csavargó külsejű legényt, elmondani, hogy őt keresi egy sakkbajnok. Csak bámult a gyönyörű lányra, akinek arcmása felderengett emlékeiben, alig egy órával ezelőtt, és iszonyatos fejfájás tört rá, olyan erős, hogy mindkét kezét rá kellett szoritania a halántékára. Hatalmas káosz feszítette az agyát. Emlékezett, de mégsem. Ismerte a lányt, de mégsem tudta ki is ő. Aztán karjai lehanyatlottak és a sokkszerű fájdalom és káosz sötétséggé alakult, legyőzte eddig hősiesen küzdő tudatát: ájultan rogyott össze.

Tizenkettő

Nagyon messziről hatolt el a vattaszerű ködön keresztül a hang, mégis simogatta a lelkét. Lüktető fejfájása szűnni kezdett, de a szemét nem volt képes kinyitni.

– Bence, Bencikém! – lágyan, szeretettől átitatva ejtették ki az ismerős nevet.

„Nem akarok felébredni… Nem ébredhetek fel, mert akkor megint elillan minden!” – küzdött Tim homályos tudattal, szorosabbra zárva szemét. De nem sikerült a jótékony tudatlanságban maradni, az ismerős hanggal, az ismerős névvel. Szinte magától pattant ki a szeme.

– Pircsikém… – honnan ismerem ezt a nevet? Ki ez a lány, aki fölém hajol, aki oly szépen szól, akinek örömkönnyek csillognak szemei sarkában? Miért szeretem annyira? Mindez csak egy belső hang volt, szólni többé nem tudott.

Piroska egész teste remegett az izgalomtól, az örömtől, ő maga is közel járt ahhoz, hogy elájuljon. Aztán felgyorsultak az események. Egy magas, jó kiállású fiatalember lépett oda hozzájuk, sietősen elhessegetve a köréjük gyűlt bámészkodókat.

– Orvos vagyok, kérem álljanak odébb!

Lehajolt a legényhez, kitapogatta a pulzusát, vizes ruháért szalasztott, majd mikoözben gyakorlott mozdulatokkal kigombolta az inget Bence mellkasán és fülét ráhelyezve ismét meggyőződött a dolgokról, felnézett Piroskára:

– Ne aggódjon, kisasszony, a szíve úgy ver, hogy kell, csak a sokk miatt alélt el. Hamarosan magához tér teljesen. – hangja bársonyos volt, mégis határozott.

Piroska mélyet sóhajtott és lerogyott a közelben álló terebélyes karosszékre. Remegő kezeit összekulcsolva hálaimát rebegett. Az orvos addig törölgette vizes ruhával Bencét, míg magához nem tért, aztán egy névjegyet csúsztatva a lány kezébe elköszönt. Lelkükre kötötte, ha szükségük lenne rá, csak keressék meg.

Bence már ült, tudata tiszta volt. Csak nézte Piroskát és tudta, hogy nem csak ismeri, de szereti is. Fokozatosan visszakúsztak a közelmúlt emlékei, a kirakós kockái kezdtek a helyükre kerülni. Valószínűleg a testvére lehet ennek a lánynak, hiszen az állt az újságban, hogy az öccsét keresi. Ezért jött ide. A név, ami önkéntelenül bukott ki belőle, valahonnan mélyről, a tudata legmélyéről tört elő.

Jackson, a ravaszképű újságíró, kezeit dörzsölgetve figyelte a jelenetet. Szenzációt szimatolt, de lagalábbis egy nagy érdeklődést keltő cikket, melyet ha elég érzelgősre fogalmaz, igencsak megdobja a lap pédányszámainak vásárlását. Mézes-mázosan felajánlotta, hogy halasszák el az interjút, hazaviteti őket, hogy kibontakozhassék abbéli örömük, hogy egymásra találtak.

Jim, aki elkísérte Timet, azaz Bencét, tátott szájjal figyelte a jelentet. Amikor a testvérpár már az autómobilban ült, Bence szeme rátévedt a barátjára, megragadta Piroska kezét és könyörgő hangon mondta:

– Hadd jöjjék velünk! Ő a barátom…

– Hát persze, édes öcsém, jöjjék! – mosolyodott el a lány testvére hazai kiejtésén. – Jöjjék, ha te úgy akarod!

A testvérpár örömét csak egyetlen dolog árnyékolta be, nevezetesen az, hogy Bence továbbra sem emlékezett arra, mi történt vele, sőt, valójában Piroskára sem, csupán a lány szavaiból tudta kicsoda ő. Időnként erős fejfájás kíséretében elő-elővillantak homályos emlékképek, de a rosszullét távoztával azok is eltűntek.

Egy napon a lány kezébe került annak az orvosnak a névjegye, aki segítségükre sietett a találkozásukkor. Forgatta egy darabig az ujjai között, hirtelen nem tudta hova tenni az emlékeiben, aztán bevillant. A következő pillanatban már tudta: nem véletlenül került a kezébe. Meg kell keressék, hátha tud Bencén segíteni. Rossz volt nézni a küzködését.

A gondolatot tett követte. Felkeresték Peter Hack-ot, a fiatal, ambiciózus doktort, aki valóban tudott segíteni a fiatalemberen. Ráadásul gyökeres változást hozott a testvérpár életébe, olyan változást, amire senki nem számított.

Tizenhárom

Tivadar Belovszky háza azokban a hetekben zsúfolásig telt élettel. A tágas, csendes szobák, ahol addig csak az öreg szülők lépteinek nesze, a személyzet ide-oda suhanása meg a nagyóra ketyegése verődött vissza a falakról, most egyszerre benépesültek: ott volt Piroska, a felkapott sakkbajnok, ott a frissen megkerült öccse, és ott — mindenki ámulatára — Jim is, a rongyos, otthontalan jóbarát, akit Bence olyan állhatatosan kért, hadd tartson velük.

Jim az első napokban úgy mozgott a fényes házban, mint aki fél, hogy nyomot hagy a padlón, ahogy jön - megy. Hajdan becsületes ember volt, könyvelő egy hajógyárban, míg egy asszony szép szava meg a maga gyengesége le nem taszította a lejtőn; a börtön, az utca, a pohár — mind ott ült megtört vállán, a tekintete mélyén. Tivadar azonban nem firtatta a múltját. Adott neki tiszta szobát, tiszta ruhát, s annyit mondott, hogy magyar a magyarnak tartozik ennyivel. Jim szégyellte a rongyait, szégyellte a szomját, amely esténként, ha a elébukkant egy-egy üveg jó bor, úgy mart belé, mint a kutya. De összeszorította a fogát, mert először érezte hosszú évek óta, hogy számít valakinek: Bencének és nem akart szégyent hozni rá.

Mert a legény ragaszkodott hozzá. Tiszta volt a tudata mindabban, ami a jelent illette, ám a múltja — az egész élete, sőt maga Piroska is — sötétségbe burkolózott. Csupán a lány szavaiból tudta, kicsoda ő, és mégis, valahányszor ránézett, ugyanaz a meleg, szeretet öntötte el, amely a találkozás pillanatában kicsalta belőle a „Pircsikém” szót.

– Hejába erőltetem, néném – fakadt ki egyszer, a halántékát dörzsölve. – Ott van valami a ködbe’, érzem, de mire utánakapnék, már nincs es. Mintha más ember élete vóna, nem az enyim.

Piroskának összeszorult a szíve e szavakra. Haza tért ugyan az öccse, de úgy állt mellette, mint egy szelíd idegen. A névjegy azonban, amelyet a fiók mélyén talált — azé az orvosé, aki a szerkesztőségben Bence fölé hajolt —, hamarosan elvezette őket egy tiszta, világos rendelőbe a város szívében. A leány kiutat keresett Bence sötétségéből, ezért mentek el a doktorhoz.

Peter Hack — a magas, jó kiállású fiatalember — figyelmesen hallgatta végig a történet részleteit, majd leültette Bencét, és gyakorlott, mégis gyengéd kézzel megvizsgálta. Ujjai egyszer csak megtorpantak a legény feje búbján, a sűrű haj alatt.

– Itt egy régi, behegedt seb – szólalt meg csendesen, és a hangja most is bársonyos volt, mégis határozott. – Valaki, valamikor, alaposan fejbe vágta ezt a fiút. A test rég kiheverte. Az elme nehezebben.

Piroska elsápadt.

– Azt akarja mondani, doktor úr, hogy… leütötték?

– Azt, hogy ami az emlékezetét elvette, alighanem egy ütés volt, nem betegség. – Peter leült velük szembe. – Az elme néha eltemeti azt, amit elviselni nem bír, kisasszony. De amit eltemettek, az ott van; csak elő kell hívni — türelemmel, sosem erőszakkal. Eljárhatnak hozzám, ha megbíznak bennem. Megpróbáljuk.

Valami megmozdult a lányban e szavakra — talán a remény, talán más. Megköszönte, s míg a doktor szemébe nézett, melegség futott át rajta, amelyet sietve a hála számlájára írt.

Attól fogva hétről hétre felkeresték a rendelőt. Peter mély karosszékbe ültette Bencét, halkan, egyenletesen beszélt hozzá, lassította a lélegzetét, visszafelé vezette a gondolatait, mint aki kézen fogva kísér valakit egy sötét folyosón, azaz hipnózist alkalmazott nála. Olykor, amikor Bencét ébren kezelte, egy-egy tárgyat tett elé, egy-egy szót ejtett ki, és figyelte, megrezdül-e a legényben valami. Jegyzetfüzetébe sűrűn írt, és a szeme olyankor felragyogott — mert ami Bencével történt, az a tudomány számára is ritka, izgató rejtély volt, s a fiatal doktor nagyravágyó szívét csiklandozta a gondolat, hogy épp ő fejti meg.

Piroska eleinte nem tudta eldönteni, vajon iránta vagy a rejtély iránt érdeklődik jobban ez a férfi. Ám a kétség egyre halkult, ahogy a doktor a kezelések után marasztalta, teával kínálta, a sakkról kérdezte, az otthonáról, a hosszú tengeri útról, nemegyszer sakkoztak is. A lány pedig azon kapta magát, hogy a hét napjait a rendelőben való látogatásaik szerint számolja, és hogy a bársonyos hang elalvás előtt is ott cseng a fülében, a doktor arca álmaiban megjelenik.

Tivadar pedig ezeket a heti látogatásokat rossz szemmel nézte. Ő tárta ki a háza kapuját a leány előtt, ő vette a szárnyai alá, és — bár sokáig maga sem vallotta be — a szíve is mind jobban Piroska felé hajlott. Most pedig tűrnie kellett, hogy a lány hétről hétre egy idegen orvoshoz siet, s onnan kipirult arccal, fénylő szemmel tér haza. Minden porcikájával érezte, hogy vetélytársra akadt a doktorban.

– Minek fárasztod magad, kedvesem? – kérdezte egy este, igyekezve könnyednek mutatkozni. – Idehívathatnánk azt a doktort, ide a házba. Kényelmesebb volna. – De a hangja megbicsaklott, és Piroska, ha nem értette is egészen, megérezte a mögötte bújkáló valóságot.

Hogy a dolog még tovább bonyolodjon, beállított Fehér János is, csak úgy duzzadva a tervektől. Verseny verseny hátán várta a leányt, a szezon a tetőfokára hágott, a neve immár fogalom volt a sakkvilágban.

– Magácska a csillagom berobbant! Ne hagyjuk parlagon heverni a tehetségét! Útra kell kelnünk, méghozzá hamar! – sürgette tört magyarságával.

– Addig nem mozdulok, míg az öcsém helyre nem jön – felelte a lány csendesen, de keményen. S e szavakban benne volt minden: az öccse — és, bár ki nem mondta volna, a doktor közelsége is, amelyről immár nem akart lemondani.

Jim ezalatt mindennap ott volt Bence mellett. A legény így kívánta: a barátja jelenléte nyugalommal töltötte el, biztos pontot jelentett a köd közepén. Jim pedig figyelt, és minél többet figyelt, annál többször szorult össze a gyomra. Mert ő, aki éveket húzott le a hajógyárban, jól ismerte a kikötők farkastörvényű világát. Látta már, ahogy a fiú összerándul egy-egy hangra, ahogy megfeszül, ha sirály vijjog az ablakon túl, ahogy a keze öntudatlanul olyan mozdulatot tesz, mintha kötelet húzna. Senkinek sem szólt, de a lelke mélyén már sejtette, miféle sötétség nyelhette el a legényt azon a napon, amikor egyedül maradt a nagy áruházban.

Aztán eljött az a délután. Peter, mint már annyiszor, hipnotizálta Bencét, halkan beszélt hozzá, visszafelé vezette, egyre mélyebbre. A legény szemhéja elnehezült, a légzése lelassult.

– Hol van most, Bence? – kérdezte a doktor szelíden. – Mit lát?

Sokáig csend volt. Aztán a fiú arca megrándult, ujjai a karfába martak.

– Ring… – nyögte. – Ring a deszka a lábom alatt… Só… büdös szurok… valaki ordít, angolul ordít, oszt belém rúg… víz, ahova csak nézek, víz, a világ végéig…

Piroska felpattant, a szék felborult mögötte a lendülettől. Végre valami!

Peter előrehajolt, a szavai gyorsan csaptak le.

– Bence! Hol van? Miféle hely ez?

– Hajón… – tört fel a legényből, s ahogy kimondta, a fájdalom úgy hasított belé, hogy mindkét kezét a halántékára szorította, és felüvöltött. A kép — a szürke, hánykolódó víz, a durva kezek — hirtelen elmosódott, és mire a doktor tovább kérdezhette volna, már semmivé foszlott. Bence kimerülten, zihálva ébredt s a tekintete megint olyan üres volt, mint annak előtte.

A szobára döbbent csend telepedett.

Senki sem értette, mit jelentenek e foszlányok — senki, csak Jim; és az ő arcára kiülő rémület többet elárult mindennél, mert ő tudta, mi történik azokkal az erős, fiatal legényekkel, akik egyedül kódorognak a kikötő körül, s azt is tudta, hogy aki egyszer így tűnik el a tengeren, annak a nyomát ritkán találják meg, élve nem kerülnek elő. „Uram Isten! Ez a legény a poklot járhatta meg!” – gondolta magában.

Aztán a következő látogatásuk alkalmával fény derült mindenre. Bence tudata kinyílt, emlékei visszatértek.

Tizennégy

A következő látogatás alkalmával Peter már tudta, merre kell elindulnia. Nem kérdezgette Bencét azonnal a hajóról, attól tartott, ha túl hirtelen nyúl az emlékhez, az megint bezárul előtte, mint az ajtó, amit az ember éppen csak résnyire tudott kinyitni és a huzat becsapja.

Piroskát ezúttal arra kérte, üljön valamivel távolabb és bármit is hall, ne szóljon közbe.

– Még akkor se, ha nagyon nehéz lesz – tette hozzá komolyan. – Meg kell engednünk neki, hogy maga járja végig az utat. Ha úgy látom, hogy veszélyesen megviseli, felébresztem.

A lány összeszorította ajkát és bólintott. Jim a szoba túlsó végében foglalt helyet. Őt Bence kérte, hogy jöhessen be. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de a férfi jelenléte biztonságot adott neki.

Peter leültette a legényt a megszokott karosszékbe. Sokáig beszélt hozzá azon a mély, egyenletes hangon, amitől Piroska szívverése is lassulni kezdett, pedig nem hozzá szólt. Bence szemhéja egyre nehezebb lett, keze elernyedt a karfán.

– Menjünk vissza ahhoz a naphoz, amikor a nővérével bementek az áruházba – mondta végül a doktor. – Látja az épületet?

Bence arcán apró rándulás futott végig.

– Igen…

– Hol van?

– Sok gúnya… mindenfelé. Nadrágok… kabátok. Egy ember méricskél engemet. Nem értem, mit mond… – halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. – Reám ad egy posztózekét. Nagy reám. Rázom a fejem. Sirül-fordul s másikat hoz…

Piroska önkéntelenül előrébb hajolt.

– És aztán?

– Fizetni nem kell… Tivadar úr nevit mondom… – Bence homloka összeráncolódott. – Csomagot adnak. Ejsze me’ végeztem. Keresem Pircsikémet.

A lány szeme megtelt könnyel a régi megszólítás hallatán, de tartotta magát és nem szólt.

– Nem találja?

– Nem. Sok ember. Kérdem, hol a kijárat. Rosszul mondom… vagy rosszul értem, nem tudom. Mutatnak valamerre. Neki eredek… folyosó… lépcső… egy ajtó.

Hirtelen megfeszült egész teste.

Peter hangja még csendesebbé vált.

– Mi van az ajtó mögött?

– Ucca. De nem az az ucca… nem ott mentünk bé. Hátul vagyok. Ládák vannak… szekerek… emberek rakodnak. Vissza akarok sirülni, de az ajtó nem nyílik.

– Mit tesz?

– Gondolom megkerülöm az épületet. Pircsikém vár… mérges lesz, hogy elkéstem…

Piroska lehajtotta a fejét. Egy könnycsepp gördült végig az arcán és az ölébe hullott.

Bence lélegzete közben szaporábbá vált.

– Megyek… valaki utánam kiabál. Nem értem. Megfordulok. Ketten vannak. Egyik mutat reám, aztán a karjára… így… – Bence megfeszítette a karját, mintha erejét mutatná. – Mond valamit. Work… azt értem. Munka. Rázom a fejem. Mondom, nem. Menni akarok, reám várnak odakünn.

Jim lassan kiegyenesedett a székében. Arcából kifutott a vér.

– Aztán? – kérdezte Peter.

Bence keze ökölbe szorult.

– Megfogja a pakkomat. Mondom, aggya vissza menten! Cibálom… ő kacag. A másik hátulról megragad. Megütöm… valamelyiket megütöm… futni akarok…

A legény egyszeriben felszisszent és a tarkójához kapott.

– Bence, mit érez?

– Fáj… Istenem…

– Mi történt?

– Valami megcsapja a fejem búbját…

Piroska szája elé kapta a kezét.

– Még eccer… aztán semmi. Sötét.

A szobában olyan csend lett, hogy hallani lehetett a falióra halk ketyegését.

Peter várt egy darabig.

– Mi az első dolog, amire ezután emlékszik?

Bence sokáig nem válaszolt. A homlokán apró verejtékcseppek jelentek meg.

– Büdes, erőst büdes.

– Mi büdös?

– Minden. Posvány… hányás… szurok. Fázom. Fekszem valahol. Setét van. Ring alattam minden.

Jim lehunyta szemét.

– Hajó… – suttogta maga elé.

Peter egy pillanatra ránézett, mintegy csendre intve, majd visszafordult Bencéhez.

– Tudja akkor, hogy hajón van?

– Nem… nem tudok semmit. Asse tudom, ki vagyok. Fel akarok állni, de eldűlök. Jő egy ember. Ordít. Kérdez valamit. Nem értem. Mondom néki magyarul, hogy eresszen ki. Megcsap.

Piroska ujjai görcsösen kapaszkodtak a karosszékbe.

– Mit csináltak magával?

– Dolgoztattak… – nyögte Bence. – Kötél… ládák… minden nehéz. Ha nem elég sebesen csinálom, belém rúgnak. Megéhülök. Örökkétig éhes vagyok. Vizet adnak… kenyeret. Néha valami levest.

Jim lehajtotta a fejét.

– Tudtam én… – mondta rekedten. – A keserves mindenségit, tudtam…

Peter felemelte kezét, ismét csendre intve.

– Mennyi ideig volt a hajón, Bence?

– Nem tudom. Nap… éccaka… nap… Mind egykutya. Eccer nagy vihar van. Azt hiszem mind itt halunk. Minden csúszik. Egy ember beleesik a vízbe… ordít… senki nem tudja kihúzni…

Bence egész teste remegni kezdett.

– Elég – mondta Piroska és felpattant.

Peter azonnal hátrafordult.

– Kisasszony!

A lány megtorpant. Könnyei patakokban folytak.

– Nem bírom hallgatni…

– Még egy kicsit. Közel vagyunk.

Piroska visszaült, de szemét már nem vette le az öccséről.

– Bence – folytatta Peter –, hogyan került le a hajóról?

A legény szaporán szedte a levegőt.

– Kikötő… ejsze hajnalodik… De az es lehet alkonyodik. Ládákat rakunk ki. Esmerős… valami esmerős. Nem tudom mi. Csak érzem odabé a gyomrom tájékán…. Az uccák… a nagy házak… valahol már láttam őket.

Jim halkan felszisszent.

– Visszahozták ide…

– Mit tesz? – kérdezte Peter és szigorú pillantást vet Jimre, hogy legyen csendben.

– Futok.

– Csak úgy elengedik?

– Nem! – Bence hirtelen felkiáltott. – Utánam jő! Futok a ládák között. Ordít. Valaki meg akar fogni, de fellököm. Kijutok egy kapun. Futok tovább. Nem nézek hátra. Sokáig futok… aztán elbújok.

– Hol?

– Nem tudom. Valami raktár mögött. Ott alszom.

– Tudja már a nevét?

Bence lassan megrázta a fejét.

– Semmit nem tudok. Csak azt, hogy nem szabad visszamenjek.

Jim tenyerébe temette az arcát.

– Mikor találkozott Jimmel?

Bence arca lassan kisimult.

– Éhes vagyok. Napok óta… azt hiszem. Keresem az eledelt. Egy ember reám kiált, hogy az az ő szemetese…

Jim felkapta a fejét.

– Én vótam az a bolond… – mondta elcsukló hangon.

Bence szája szegletében halvány mosoly jelent meg.

– Nem hagy enni. Aztán meglátja, hogy remeg a kezem és odalök nékem egy darab kenyeret. Kérdi a nevemet. Mondom, nem tudom. Kikacag… azt mondja, akkor kell név. Tim. Legyek Tim.

Jim szeme megtelt könnyel.

– Mer’ úgy néztél ki, öcsém, mint aki még a saját árnyékát se ismeri - suttogja maga elé.

Bence arcáról hirtelen eltűnt a mosoly.

Valami változott rajta.

A legény szemöldöke összerándult, ajka hangtalanul mozgott. Aztán egyszer csak élesen beszívta a levegőt.

– Pircsikém…

Piroska felállt.

– Bence?

– Pircsikém annál a nagy bótnál vár reám…

A lány nem mert megmozdulni.

– Vár reám… én meg nem megyek vissza…

– Bence – szólt Peter –, nézzen tovább. Ki az a Pircsikém?

A legény arca megrándult.

– A néném. Az édes néném.

Piroska zokogva kapta szája elé mindkét kezét.

– Hogy hívják?

– Piroska…

A lány már nem törődött Peter intelmével. Odarohant az öccséhez és letérdelt elé.

– Bencikém!

A legény szeme továbbra is csukva volt, de könnyei kifolytak alóla.

– Édesapám… édesanyám… Julis… a ház… – kapkodta a levegőt. – A sakk… a faragott bábuk… te tanítottál meg… Amerika… hajó… beteg vótam…

Egyszerre nyílt ki a szeme.

Nem az a bizonytalan, ködös tekintet nézett Piroskára, amit az elmúlt hetekben megszokott. Bence nézett rá. Az ő öccse. Az a kajla, vidám falusi legény, aki két esztendőt várt, hogy elkísérhesse a nagyvilágba.

Hosszú másodpercekig csak bámulták egymást.

Aztán Bence arca összerándult.

– Édes néném…

Piroska felsikoltott és a nyakába borult.

– Bencikém! Édes jó Istenem! Bencikém!

A legény átölelte. Erősen, két karjával úgy szorította magához, mintha attól félne, hogy ismét elveszítheti.

– Mindenre emlékszem – zokogta a vállába. – Mindenre! Hogy Géza úr mit művelt vélünk… hogy megvertek téged… hogy megszöktünk… az a nagy bót… minden itt van, néném! Minden!

Piroska sírva-nevetve csókolta össze az arcát.

Jim feltápászkodott a székből és az ablakhoz ment. Hátat fordított nekik, nagyokat szipogva törölgette az orrát a kabátujjába.

– Valami por mehetett a szemembe ebbe’ a fene tiszta rendelőbe – morogta.

Peter mosolyogva nézte őket, de az ő szemében is különös fény csillant.

Sokáig hagyta, hogy a testvérek egymásba kapaszkodjanak. Végül odalépett hozzájuk.

– Most már elég lesz mára. Rengeteg minden szakadt rá egyszerre. Pihennie kell.

Piroska ekkor nézett fel rá. Arca könnyes volt, szeme mégis úgy ragyogott, ahogyan Peter soha nem látta.

Felállt, és mielőtt maga is tudta volna, mit tesz, megragadta a doktor mindkét kezét.

– Visszaadta nekem az öcsémet.

– Nem én adtam vissza – felelte Peter csendesen. – Ő találta meg az utat magához. Én csak világítottam neki egy keveset.

– Nekem mindegy, hogyan nevezi – rázta a fejét Piroska. – Én ezt magának soha az életben nem tudom meghálálni.

Peter egy pillanatig nem felelt. Csak nézte a leányt, aztán gyengéden megszorította a kezét.

– Ne is próbálja meghálálni… nem szükséges - valami kamaszos félszegség csendült a hangjában.

Piroska szíve nagyot dobbant.

Bence közben fáradtan hátradőlt a karosszékben, de mosolygott. Jim odalépett hozzá és megveregette a vállát.

– Hát akkor Timnek vége, öcsém.

Bence felnézett rá.

– Timnek vége – bólintott. – De te ugyanúgy a barátom maradsz, Jim.

A férfi elfordította fejét.

– Még a végén megríkatsz, te átkozott kölyök.

Bence elnevette magát.

És Piroska, amikor meghallotta ezt a régi, tiszta nevetést, akkor hitte el először igazán, hogy az öccse visszatért.

Tizenöt

Amikor visszaértek Tivadarékhoz, már alkonyodott. Piroska egész úton képtelen volt elengedni öccse kezét. Időnként ránézett, mintha meg akarna győződni róla, hogy valóban mellette ül, valóban Bence néz vissza rá, nem pedig az a kedves, elveszett idegen, aki ugyan ösztönösen szerette, de nem tudta, miért.

A legény eleinte mosolygott ezen, aztán megszorította nővére ujjait.

– Ne nézz má’ annyit, néném, még elkopik a képem.

Piroska felnevetett, de rögtön sírás lett a nevetésből.

– Te bitang! Hogy még tréfálkozni is van kedved!

Jim velük szemben ült az automobilban. A szavakat természetesen nem értette, de Piroska nevetéséből meg Bence vigyorgó ábrázatából kitalálta, hogy valami tréfás dolog hangzott el.

– What did you say? – kérdezte kíváncsian.

Bence angolul elmagyarázta neki, mire Jim is elnevette magát. Aztán lassan, gondosan formálva a szót, megszólalt:

– Néném.

Bence rábámult.

– Mit mondtál?

Jim szélesen vigyorgott, mert ezt a kérdést már természetesen nem értette.

– Néném – ismételte büszkén. – You always say it. Néném.

Piroska felkacagott.

– Nahát, Bence, még a végén magyar embert faragsz belőle!

A legény lefordította Jimnek, aki hevesen bólogatott.

– I learn! Magyar… – keresgélte a szavakat. – Magyar… good!

– Jó – javította ki Bence. – A good az jó.

– Jó – ismételte Jim.

– No, látod! Holnapra már el is felejtesz angolul.

Ezt ismét le kellett fordítani, aztán mindhárman nevettek. Piroska arra gondolt, milyen régen volt már, amikor ilyen könnyű szívvel tudott nevetni.

Tivadarral az előcsarnokban futottak össze. Azonnal látta Piroska arcán, hogy valami megváltozott, de igazán akkor értette meg, amikor Bence belépett és egy pillanatra körülnézett.

– Tivadar úr – lépett oda hozzá és kezet nyújtott. – Most már rendesen es megköszönhetem mindazt, amit a nénémért tett, amíg én kódorogtam a világban, mint valami kóbor kutya.

Tivadar elkerekedett szemmel nézett előbb rá, aztán Piroskára.

– Visszatért az emlékezete?

A lány boldogan bólintott.

– Mindenre emlékszik. Otthonra, az útra, Gézáékra, mindenre. Azt is megtudtuk, mi történt vele az áruház után.

– No, hála az égnek! – Tivadar olyat csapott Bence vállára, hogy a legény megingott. – Bocsáss meg! Örömömben még agyonütlek, ha nem vigyázok. Gyertek be! Anyámék odabent vannak, Fehér is itt ül már egy órája, Piroskát várja.

Jim bizonytalanul álldogált mögöttük, hiszen egyetlen szót sem értett a beszélgetésből. Bence észrevette, és gyorsan összefoglalta neki angolul, miről van szó.

– Good – bólogatott Jim, majd gondolkodott egy pillanatig. – Jó!

– Jól van, barátom! – veregette meg a vállát Bence.

Fehér János valóban ott ült az öreg Belovszky házaspárral a szalonban. Amikor meghallotta a hírt, olyan lelkesedéssel ugrott fel, hogy kis híján feldöntötte maga mellett a kisasztalt.

– Miszter Bence! Maga visszatért! Mármint… nem maga, hiszen maga itt volt… az esze tért vissza! Jaj, mit beszélek én összevissza!

– Semmi baj, uram, én se tudtam egy ideig, mit beszélek – vigyorgott Bence.

Még az öreg Belovszky úr is elnevette magát, aki különben kevés szavú, komoly ember volt. Jim csak mosolygott velük együtt, aztán Bence ismét odahajolt hozzá és néhány mondatban lefordította, mi hangzott el.

A következő félórában Bencének legalább háromszor el kellett mondania, hogy valóban emlékszik.

Vacsorához készülődtek, amikor az inas lépett be.

– Belovszky úr, egy idős gentleman keresi. Azt mondja, Piroska kisasszonnyal szeretne beszélni.

– Velem? – nézett fel a lány.

– Igen, kisasszony.

Tivadar összevonta szemöldökét.

– Nevet mondott?

– Sipos Károly.

Senki nem ismerte a nevet.

– Vezesse be – mondta Tivadar.

Néhány pillanat múlva apró termetű, ősz hajú férfi jelent meg az ajtóban. Kalapját két kézzel szorongatta maga előtt, kissé zavartan mosolygott.

Piroska felsikoltott.

– Maga!

Bence úgy pattant fel a székről, mintha rugó lökte volna.

– Az újságos bácsi!

Az öregúr mosolya kiszélesedett.

– No, hála a Jóistennek, hogy egyben vannak mind a ketten!

Jim kérdőn nézett Bencére.

– The old man from Géza’s restaurant – magyarázta neki a legény. – He helped us.

Jim arca felderült.

– Ah! Newspaper man!

– Az bizony – bólintott Bence, bár Jim nyilvánvalóan nem értette a választ.

Piroska már ott is termett az öregember előtt.

– Hol volt maga? Ki maga? Miért segített nekünk? Honnan tudta, hogy… – egyszerre annyi kérdés kívánkozott ki belőle, hogy végül belezavarodott. – Üljön le, kérem!

– Lassan, lassan, kisasszony! – nevetett az öreg. – Megpróbálok mindenre megfelelni.

Tivadar hellyel kínálta. Jim Bence mellé telepedett, aki időnként röviden, angolul elmondta neki a lényeget, nehogy teljesen kimaradjon a történetből.

Sipos Károly egy darabig a kalapja karimáját gyűrögette, aztán nagyot sóhajtott.

– Először is bocsánatot kérek maguktól.

– Miért? – csodálkozott Bence.

– Mert becsaptam magukat. Vagy legalábbis hagytam, hogy azt higgyék, egy kukkot sem tudok magyarul.

Bence felnevetett.

– Há’sze azt észrevettük, mikor megszólalt!

– Addig viszont nem. Pedig az első szótól értettem magukat. Már akkor is, amikor maga odajött hozzám azzal a keserves angolságával, hogy elkérje az újságomat.

– Akkor mér’ tette magát, mintha nem értené?

Az öreg elkomolyodott.

– Géza miatt.

A név hallatán Piroska arcáról eltűnt a mosoly.

– Ismerte?

– Régebb óta, mint szeretném. Évek óta járok abba a vendéglőbe. Közel esik a lakásomhoz, meg aztán az ember idegenben néha vágyik a magyar szóra. Gézával azonban soha nem ártott óvatosnak lenni. Szerette a frissen érkezett honfitársakat, főként azokat, akiknek nem volt itt senkijük, alig beszéltek angolul, és nem tudták, kihez fordulhatnának segítségért.

Tivadar előrehajolt.

– Másokkal is megtette azt, amit Piroskáékkal?

– Hogy ugyanezt-e, azt nem tudom. De láttam már nála olyan legényt, aki hetekig dolgozott kosztért, aztán egyszer csak eltűnt. Volt egy özvegyasszony is két gyerekkel, annak állítólag pénzt adott kölcsön, aztán hónapokig dolgoztatta. Sok mindent beszéltek Gézáról, de bizonyítani keveset lehetett.

– És minket figyelt? – kérdezte Piroska.

– Eleinte nem. Csak meghallottam, hogy magyarul beszélnek. Aztán feltűnt, milyen fáradtak, soványak, és az is, hogyan bánik magukkal Józsi. Egyszer láttam, ahogy úgy megragadta a fiú karját, hogy másnap még ott volt az ujja nyoma.

Bence önkéntelenül végigdörzsölte a karját.

– Akkor kezdtem jobban odafigyelni – folytatta Károly. – Maguk közt nyugodtan beszéltek, mert azt hitték, nem értem. Így tudtam meg, hogy eltűnt a pénzük, az irataik, hogy Fehér Jánost keresik, és azt is, hogy szabadulni akarnak onnan.

Fehér János erre felkapta a fejét.

– Engem kerestek! Miattam jöttek Amerikába!

– Most már tudom – mosolygott rá az öreg. – Akkor még csak annyit értettem, hogy valami sakkos embert keresnek.

– És a feladványok? – kérdezte Piroska.

– Azokat sem volt nehéz észrevenni. Hat héten keresztül úgy várták a pénteki újságomat, mintha legalábbis szerelmes levelet hoznék. A kisasszony minden alkalommal azonnal eltűnt vele hátul. Egyszer pedig megláttam a köténye zsebéből kilógni az egyik kivágott sakkfeladványt. Akkor már értettem, miért olyan fontos maguknak a lap.

– De azt honnan tudta, hogy pénzre van szükségünk? – kérdezte Bence.

Az öregúr elmosolyodott.

– Nem kellett ahhoz nagy ész, fiam. Géza egy fillért sem fizetett maguknak, azt mindenki tudta, aki nyitott szemmel járt. Maga pedig egyszer azt magyarázta a nővérének, hogy ha lenne egy kis pénzük, elszöknének.

Bence elvörösödött.

– Olyan hangosan beszéltünk?

– Elég hangosan annak, aki értette.

– Ezért tette a pénzt a borítékba? – kérdezte Piroska.

Károly bólintott.

– Azért. Nem tudtam, mennyi kell, csak azt, hogy pénz nélkül hiába jutnak ki az ajtón, másnap ugyanott találják magukat. Arra gondoltam, néhány nap múlva megkeresem magukat, akkor már nyíltan beszélhetünk.

– De nem jött – mondta Piroska.

Az öreg arcáról eltűnt a derű.

– Még azon az éjszakán sürgönyt kaptam. A fiam súlyosan megbetegedett. Hajnalban vonatra ültem, hetekig távol voltam. Mire hazakerültem, én is ágynak estem. Mire újra eljutottam Gézához, maguk már nem voltak ott.

– Mit mondott rólunk? – kérdezte Bence.

– Azt, hogy meglopták és megszöktek.

– Az anyja… – kezdte Bence.

Piroska oldalba bökte.

– Ne káromkodj!

Jim rögtön felkapta a fejét.

– What did he say?

Bence mérgesen az öregre mutatott, aztán angolul elmondta neki. Jim arca egyre sötétebb lett.

– Bastard.

– Na, ezt én es értem – morogta Bence.

Károly folytatta:

– Nem hittem neki. De nem tudtam, hol keressem magukat. A vezetéknevüket sem ismertem, csak annyit tudtam, hogy Piroska meg Bence. Aztán egyszer megláttam a kisasszony fényképét az újságban. Akkor tudtam meg végre, hogy jó helyre került.

– És hogy talált meg bennünket itt?

– Ma bementem a szerkesztőségbe. Ott mondták meg, hogy a fiú is előkerült és Belovszky úr házában laknak.

Piroska hosszú ideig csak nézte az öregembert.

– Ha maga nem adja azt a pénzt, nem tudom, hova menekültünk volna.

Károly legyintett.

– Maguk szöktek meg. Én csak megkönnyítettem egy kicsit.

Piroska álmatagon elmosolyodott.

– Ezt mondta Peter doktor is. Hogy ő csak segített Bencének megtalálni az utat.

Tivadar arca egy pillanatra megfeszült.

Olyan gyorsan történt, hogy Piroska észre sem vette.

Bence igen.

Másnap délelőtt Tivadar kíséretében elmentek a rendőrségre. Sipos Károly is velük tartott, hiszen végre akadt valaki, aki nemcsak hallomásból tudta, mi történt velük Géza vendéglőjében.

Jim is menni akart Bencével. Az előző este óta már két új magyar szót tudott. A „jó” mellé megtanulta a „menjünk” szót is, bár makacsul úgy ejtette, hogy „mengyünk”.

– Mengyünk? – kérdezte reggel Bencétől, amikor meglátta, hogy készülődik.

– Menjünk – javította a legény.

– Mengyünk.

– Ejszen még van mit tanulnod.

Jim ebből természetesen semmit sem értett, de Bence hangjából kitalálta, hogy megint a kiejtését csúfolja és vigyorogva hátba vágta.

A rendőrségen hosszadalmasan kikérdezték őket. Piroska először azt hitte, elég lesz egyszer elmondani, mi történt, de ugyanazokra a dolgokra újra meg újra rákérdeztek. Külön hallgatták meg őt, Bencét és Sipos Károlyt is.

Jimnek kevés szerepe akadt, hiszen akkor még nem ismerte Bencét, amikor Gézáéknál éltek. Mégis ott maradt, és amikor a legény kijött a kihallgatásról, elsőként lépett hozzá.

– Jó? – kérdezte.

Bence elnevette magát.

– Jó.

Kora délutánra járt már amikor két rendőrrel együtt megálltak Géza vendéglője előtt.

Piroska gyomra összerándult.

Ugyanaz az ajtó. Ugyanazok az ablakok. Még a függöny sem változott. Csak ő változott meg közben olyan sokat, hogy szinte hihetetlennek tűnt: valamikor reszketve hordta itt a tálcákat, félve attól, mikor ordít rá Józsi.

Bence mellé lépett.

– Ne félj, néném.

Piroska kihúzta magát.

– Nem félek.

És csodálkozva jött rá, hogy igazat mond.

Beléptek.

Géza a pult mögött állt. Abban a pillanatban, amikor meglátta őket, olyan fehér lett az arca, mintha lisztbe mártották volna. De csak egy pillanatig. Aztán megjelent rajta a régi, mézes-mázos mosoly.

– No lám! Hát előkerültek az én magyarjaim! Ej, gyerekek, gyerekek, hogy én mennyit aggódtam értetek!

Bence elindult felé.

Jim elkapta a karját.

– No.

Ennyit már magyarul is tudott.

Bence ránézett, aztán lassan megállt.

Géza közben a rendőrökre sandított.

– Valami baj van, uraim?

Piroska nem szólt. Csak nézte.

Aztán megjelent Józsi is a konyhaajtóban.

A férfi megtorpant.

Tekintete Piroskára esett, aztán Bencére.

A legény megfeszült Jim keze alatt, de nem mozdult.

Józsi vigyora ezúttal elmaradt.

Hogy pontosan mi hangzott el a következő félórában, azt Piroska később sem tudta volna felidézni. Géza hol háborgott, hol sértődötten magyarázkodott, hol azt állította, hogy ő csak jót tett velük. Józsi mindenre azt mondta, nem emlékszik.

A rendőrök végül hátramentek Géza irodájába.

Nem tartott sokáig.

Az egyikük egy kis, sötét színű kézitáskával tért vissza.

Piroska lélegzete elakadt.

– Az enyém.

Odanyúlt érte, de a rendőr előbb kinyitotta. Egyenként kerültek elő belőle az iratok. Piroskáé. Bencéé. A régi boríték is, amelyen Fehér János címe állt.

Pénz egyetlen cent sem volt benne.

Piroskát azonban abban a pillanatban ez érdekelte a legkevésbé.

– Megvannak… – suttogta. – Bence, megvannak a papírjaink!

A legény odalépett hozzá és átölelte.

Géza közben valamit magyarázott arról, hogy ő csak megőrizte az iratokat, nehogy elvesszenek, de már senki nem figyelt rá igazán.

Piroska a mellkasához szorította a kézitáskát.

Furcsa módon nem érzett elégtételt. Pedig azt hitte, ha egyszer viszontlátja ezt a helyet és Géza meg Józsi nem parancsolhatnak többé neki, örülni fog.

Nem örült.

Csak megkönnyebbült.

Mintha valami nehéz követ vettek volna le a válláról, amit olyan régóta cipelt, hogy már észre sem vette a súlyát.

Bence odalépett hozzá.

– Jól vagy?

– Jól.

– Biztos?

Piroska ránézett, aztán elmosolyodott.

– Menjünk haza.

A szó önkéntelenül csúszott ki a száján.

Haza.

Pedig nem az ő házuk volt. Nem az a szegényes falusi otthon, ahol édesanyja hajnalban tüzet rakott, ahol édesapja esténként az asztal mellett pipázott, ahol annak idején Bence a sakktábla fölé görnyedve próbálta megérteni, hogyan tudja a nővére mindig három lépéssel előre, mit fog tenni.

Mégis úgy mondta: haza.

Tivadar hallotta.

Nem szólt semmit, csak elmosolyodott.

Kérlek, fontold meg, hogy támogatod a munkámat. Már egy kis havi összeggel is sokat teszel azért, hogy továbbra is írhassak, és ezen a felületen megoszthassam veletek az írásaimat. Cserébe minden írásomhoz hozzáférsz. Bár az írásaim mintegy 85%-a – ahogy ez is – ingyenesen olvasható, bizonyos írásaimat kizárólag az előfizetőim számára teszem elérhetővé. Ráadásul ma még kedvezményes az éves előfizetés, így mindössze havi 1000 forintért fizethetsz elő.

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, megteheted a narancssárga gombra kattintva, vagy közvetlenül az alábbi magyar bankszámlaszámra utalva: (számlaszámra utalva a megjegyzésekhez feltétlen írd oda az email címed)

16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

Előfizetői gomb