A piros szürkesége

Megnéztem a minap egy nagyon szomorú, nyomasztó filmet. Többször meg kellett állítanom, hogy feldolgozzam a benne történteket. Közben eszembe jutott, hogy vajon tényleg éppen ezt kell néznem? Hát hiányzik nekem a sötét bánat? Arra jutottam, hogy igen, meg kellett néznem. A film egy kárpátaljai kis faluban játszódik a második világháború után, egy család, azon belül is egy fiatal lány tragédiáját mutatja be. ( Ha valakit érdekel, fenn van a youtube-on, A sátán fattya a címe ) Szóval arra jutottam, hogy kellett ez az élmény. Hogy miért? Mert hajlamosak vagyunk arra, hogy elfelejtsük milyen jó dolgunk van manapság. Hogy mennyit szenvedtek elődeink, azért a jólétért, ami most az osztályrészünk.

Valójában nem is a filmről akartam írni, hanem arról a fekete-fehér sötétségről, ami miatt azt gondoltam, hogy maga a film nem is színes. Színes volt, csak éppen a ruhák, a viseletek, valahogy a világ volt sötét, fekete, vagy inkább szürke. Erről eszembe jutott gyermek - , és fiatalkorom szürkesége. Az az időszak, amikor a hatalmon lévő, diktatórikus kommunista párt szándékosan száműzte a színeket, ahol csak tudta. A boltokban silány minőségű, fakókék, esetleg szürke, fekete vagy fehér ruhaneműket árultak. Zöldet nagy ritkán, mert a zöld a magyar zászló színei közt volt, és ez olyan volt nekik, mint bikának a vörös posztó: megvadultak tőle...

Mielőtt tovább olvasol, kérlek, fontold meg, hogy támogatod a munkámat. Már egy kis havi összeggel is sokat teszel azért, hogy továbbra is írhassak, és ezen a felületen megoszthassam veletek az írásaimat. Cserébe minden írásomhoz hozzáférsz. Bár az írásaim mintegy 85%-a – ahogy ez is – ingyenesen olvasható, bizonyos írásaimat kizárólag az előfizetőim számára teszem elérhetővé.

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, megteheted a narancssárga gombra kattintva, vagy közvetlenül az alábbi magyar bankszámlaszámra utalva: (számlaszámra utalva a megjegyzésekhez feltétlen írd oda az email címed)

16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

Előfizetésre alkalmas gomb

Az iskolás gyerekek egyenruhája is kék volt. Fakókék. Az óvodás kis kötény világosabb volt ugyan, de szintén jelentéktelen, fakó. A cipők kényelmetlenek, kemények voltak, emlékszem, ha nagy ritkán újat vettek nekünk, előbb be kellett törni. Azaz otthon hordtuk minden nap egy keveset, hogy alakuljon a lábunkhoz, mert ha azonnal használni kezdtük feltörte a lábunkat, sebesre, fájdalmasra. Egy konkrét eset jutott eszembe az este. Lehettem olyan 14-15 éves, amikor egy hatalmas tályog nőtt a mandulám mögé. Jóapámnak panaszkodtam, hogy alig tudok nyelni, nagyon fáj. Nem igazán vette komolyan, legyintett egyet, hogy majd elmúlik. Másnapra már fuldokoltam, mert a saját nyálam sem tudtam lenyelni. Ekkor megijedt és mostohámmal beküldött a kórházba, hogy nézzen rám egy orvos. Egy szónak is száz a vége, ambuláns operáció lett a vége. Apám, lelkiismeretét nyugtatandó, pénzt adott mostohámnak, hogy vegyen nekem egy pulóvert, mintegy vigaszként.

Akkoriban egy-egy ruhanemű vásárlása nagy dolog volt, már-már ünnepnapnak számított, ha megtörtént. Gondolhatjátok, mennyire örültem, s tényleg feledtette velem valamelyest a kínokat, melyeket kiálltam, azért, mert nem juthattam időben orvoshoz. A Romarta nevű boltba keresgéltük a pulóvert, ezúttal én magam választhattam ki a milyen legyen. Most is érzem az ujjaimban az anyagát a felsőrésznek, mintha csak ebben a pillanatban érinteném. Egy piros, kötött pulcsit választottam. Amiért pont ezt mesélem el, az az, amire akkor fel sem figyeltem: a piros fonál össze volt sodorva sötétszürkével... Hogy ne legyen igazán piros. Hogy idomuljon a kor szelleméhez. De én ott és akkor boldog voltam, hogy megkaphattam.

Ennek apropóján beszélgettünk a tegnap este Lorival azokról az időkről. Eszünkbe jutott, hogy mennyire kevés holmink volt és azt mennyire megbecsültük. Ha elkopott a cipő sarka, elvittük a cipészhez, aki megsarkalta, megtalpalta. Ha kilyukadt és belefolyt esős időben a víz, megragasztattuk. A harisnyáról, ha lefutott a szem, elvittük a szemfelszedő asszonyhoz, aki végtelen türelemmel javította meg. A lyukas zoknit megvarrtuk, a térdénél vagy ülepénék kiszakadt nadrágot megfoltoztuk. Sőt, a kilyukadt lábost, fazekat is befoltoztattuk és használtuk tovább.

Persze a magunk módján, küzdöttünk a szürkeség, egyhangúság ellen. Emlékszem a meghitt estékre, amikor édesanyuval és Gabi nővéremmel hímeztünk. Apró kis virágokkal ékesítettük a fakó ruhadarabokat, lehetőleg úgy, hogy a piros - fehér - zöld jelen legyen rajta, magyarságunk erősítéseként, titkos jelként, hogy nem adjuk fel identitásunkat. Batikoltuk a világosabb ruhadarabokat, feketén szereztünk ruhafestéket, összekötöttük itt-ott a ruhát spárgával és a mosófazékban főztük a festékkel egy ideig. Utána ecetes vízben alaposan kiöblítettük és máris készen volt a különböző mintát nyert, színes darab. Kötöttünk: pulcsiit, sapkát, sálat, zoknit, szoknyát, szvettert. Horgoltunk csinos kis gallért az ingre. És végtelenül örültünk minden kis dolognak, ami feldobta ruhatárunkat, szebbé, színesebbé tette a szándékosan ránkerőltetett szürkeséget.

Manapság több cipőnk van, ha elkopik kidobjuk, vesszük a másikat. Talán cipészmester sincs már, ahova vihetnénk talpaltatni... A harisnyákat kidobjuk ha lefut rajta a szem, a zoknikat szintén. Annyi ruhánk van, hogy csak tizedét tudjuk használni. Színesek, akár harsányak, ha azt szeretjük. A jólét itt van, élvezzük, sőt, pazaroljuk. Mert más idők járnak. Dúskálunk és mégis panaszkodunk. Igen, ilyen az ember. Ilyenek vagyunk. Jómagam sem vagyok kivétel, bár igyekszem mostanság jobban megbecsülni ami adatik, bevallom, nem mindig sikerül.