Mi már nem élünk, csak fenntartjuk magunkat...

Képzeld csak el azt a madarat, amelyiknek fizetnie kéne az égnek azért, hogy röpülhessen.

Képzeld el a fát, amelyiknek fizetnie kéne az erdőnek, hogy növekedhessen.

Képzeld el a halat, amelyik az óceánnak fizetne azért, hogy úszhasson benne.

Bolondságnak hangzik, ugye nem!? Oszt mégis…

Nekünk nem azt mondják-e, hogy előbb ki kell érdemelnünk a jogot ahhoz, hogy élhessünk?

Csak úgy élni.

Sokszor meg má’ az is nagy szó, ha az ember valahogy életben marad.

Az őseink a földre közös örökségként tekintettek. A természet ajándékának tartották.

Ma meg ugyanezt a természetet határok közé szorították, tulajdoni papírokra darabolták, oszt havi fizetséget kérnek érte.

Mér’ kell nekem megvásárolnom az engedélyt ahhoz, hogy egyáltalán létezhessek?!

Mér’ kell az életem javát munkával töltenem, csak hogy ki tudjam fizetni azt, ami az élethez nélkülözhetetlen?

Minden áldott nap versenyfutás a következő számláig.

Az ember lelke meg má’ mitől is lenne szabad, hogy álmodjon. Hogy fejlődjön. Hogy valami többé váljon.

Beleragad egyetlen állapotba: a túlélésbe.

Lehet, hogy a legfontosabb kérdés nem is az, mennyi mindenünk van.

Hanem az, hogy valójában mennyi szabadság maradt még bennünk, ahhoz hogy éljünk…

2026. július 14. Magyarország - Palócföld

#JakabKoppányAtilla #JKA #ÉletKarcolat