Hazaérni ≠ hazatérni

Jorge Luis Borges Márk evangéliuma című novellájának hőse arra gondol: „Az embereknek két visszatérő történetük van időtlen idők óta: a bolyongó gályáról, amely egy áhított szigetet keres a földközi vizeken és egy istenről, aki keresztre feszítteti magát a Golgotán.” Minden új elbeszélésünk néhány ősrégi történetet ismétel elindulásról, visszatérésről, elveszettségről, felismerésről, bűnről, szenvedésről, áldozatról és megváltásról beszélünk, más szereplőkkel, más tengereken, de újra és újra ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel. Nolan filmje ezekhez a kérdésekhez csatlakozik:

• Van-e út vissza azután, hogy valami jóvátehetetlen történt?

• Visszatérhet-e az ember önmagához?

• És mit jelent hazatérni, ha az otthon, a család és a hazatérő sem ugyanaz már?

Christopher Nolan nem egyszerűen korszerű látványvilágba helyezi át a régi történetet, hanem a hősi eposzt traumafilmként olvassa újra. Odüsszeusz győztes hadvezérként indul haza, Nolan Odüsszeusza háborús veteránként próbál visszatérni, és nem tud visszatérni.

A filmben újra és újra felhangzik a dalnokok éneke a hős Odüsszeuszról. A közösség már akkor történetté, dallá és legendává formálja életét, amikor ő még képtelen megérteni, mi történt vele. Ez a film egyik legfontosabb, önmagára is visszatekintő motívuma. Az Odüsszeia maga is dalnokok által továbbadott történetekből született. Homérosz eposzában is megrendítő pillanat, amikor Odüsszeusz egy dalnok énekében hallja viszont a trójai háborút a phaiákok udvarában, és sírni kezd.

A közösség már hősi múlttá alakította azt, ami számára még eleven seb.

Nolan a dalnok alakjával arra is utal, hogy az írásbeliség előtt és eltűnése után is az énekek őrzik majd meg Trója és Odüsszeusz történetét. A hősi ének nem feltétlenül hazugság, igaz lehet minden szava, mégsem azonos az igazsággal, mert minden értelmezés kiválaszt, felnagyít, elrendez. A Trójáról szóló énekek is a káoszból történetet, a rettegésből bátorságot, a túlélésből győzelmet formálnak, elmondják, hogyan állt helyt a hős, de at már nem halljuk, hogyan hallgat a családi asztalnál, hogyan riad fel éjszaka, hogyan idegenedik el azoktól, akikért harcolt. Nolan ezeket az énekeket egészíti ki.

És Odüsszeusznak ezért nemcsak Trójával kell megküzdenie, hanem a Trójáról és a róla magáról szóló énekkel is. A családjának pedig két Odüsszeuszt kell valahogyan összeegyeztetnie: a dalok ünnepelt hősét és azt az idegen, sebzett embert, aki egyszer csak belép a házba. Pénelopé és Télemakhosz nem egy legendával éltek együtt húsz éven át, hanem az apa/férj hiányával. Az ő történetükben Odüsszeusz nem elsősorban győztes hadvezér, hanem távol lévő férj és apa. Különös kegyetlensége, hogy miközben az ember még képtelen elbeszélni, mi történt vele, mások már kész történetet mondanak róla.

Trójából el lehet jönni, de Trója nem jön ki belőlünk, beépül, mint Déva várába az áldozat.

Nolan filmjében a háború nem ér véget Trója pusztulásával. Tovább él Odüsszeusz emlékezetében, bűntudatában, látomásaiban, önigazolásaiban és erőszakában. A film a leleményes homéroszi hőst olyan emberré formálja át, akit már nemcsak a veszteségek, hanem saját döntéseinek következményei is kísértenek. A modern Odüsszeusznak nem az a legnagyobb problémája, hogy Poszeidón haragszik rá. Hanem az, hogy nem tudja, kicsoda is ő Trója után.

Hős? Áldozat? Elkövető? Túlélő? Férj? Apa? Király?

Odüsszeusz könnyebben beszél arról, mit kellett elszenvednie, mint arról, mit tett másokkal. Ez a traumatizált ember egyik lehetséges önvédelme:

saját szenvedése mögé rejti saját felelősségét.

A világégések nyelve szereti eltüntetni a cselekvőket. Kitört a háború, elesett a város, elpusztult egy világ, emberek haltak meg. A mítosz visszahelyezi az alanyt az igék elé. Valaki döntött, valaki engedelmeskedett, valaki ölt, valaki túlélte. És valaki úgy mondta tovább a történetet, hogy saját felelőssége elférjen a hősi ének réseiben. Odüsszeusz tragédiája abból fakad, hogy egyszerre megsebzett és felelős.

A kérők lemészárlása együtt jár Homérosznál az isteni és társadalmi rend helyreállításával. A kérők megsértették a vendégbarátság törvényét, felélték a ház vagyonát, Pénelopét kényszerítették, Télemakhoszt pedig meg akarták ölni, de a néző mégsem tudja teljesen ártatlanul szemlélni a mészárlásjelenetet.

Egy háborúból hazatérő katona belép az otthonába, csapdát állít, lezárja a kijáratokat, majd mindenkit megöl. Mi van, ha ez nem a háború lezárása, hanem annak bizonyítéka, hogy Odüsszeusz hazahozta Tróját? Eszembe jut Móricz Zsigmond Szegény emberek című novellájának katonája. Móricz hőse az első világháborúból tér haza, de a front logikája benne folytatódik. Betör egy házba, és civileket gyilkol, mert már nem tud különbséget tenni háborús és békebeli tér között, egyszerre áldozata és továbbadója annak az erőszaknak, amelyet a háború beléírt. Mikor válik a hős olyan emberré, aki már csak a háború nyelvén tud rendet teremteni?

A győzelem nem lesz automatikusan és feltétlenül béke is, ahogyan a túlélés sem automatikusan és feltétlenül béke, megváltás. Továbbadódik a résekben a világ, amelyet a hős le akar zárni.

Nolan filmjének egyik legszebb és teológiailag legsűrűbb mozzanata számomra nem a győzelem, hanem a ráhagyatkozás. Kalüpszó szigetén a lótusz a felejtés lehetőségét kínálja – Nolan összevonja a homéroszi lótuszevők és Kalüpszó történetét: a virág elhomályosítja Odüsszeusz emlékezetét, enyhíti Trója fájdalmát, de közben eltörli Ithakát, az otthont és a családot. A lótusz a trauma legcsábítóbb megoldása: ne kelljen emlékezni, ne kelljen felelősséget vállalni, ne kelljen továbbélni azzal, ami megtörtént.

Odüsszeusz azonban végül nem a kábulatot választja, a film egyik legszebb jelenetében lótusz nélkül, teljes tudatánál rábízza magát a tengerre és az istenekre. Nem tudja irányítani a vizet, nem tudja előre megtervezni a megmenekülését, nem tud újabb csellel felülkerekedni, egyszerűen ráhagyatkozik arra, ami nagyobb nála.

És így tér haza.

Ez Odüsszeusz, a minden helyzetből eszével, ravaszságával, leleményével szabaduló ember legmélyebb fordulata.

Nem akkor kerül legközelebb Ithakához, amikor a legrafináltabb, hanem amikor lemond arról, hogy önmaga megváltója legyen.

A ráhagyatkozás nem passzivitás, Odüsszeusz nem bódultan sodródik, hanem éberen vállalja a tengert, a kiszolgáltatottságot és az életben maradás kockázatát. Nem felejteni akar már, hanem emlékezve továbbélni.

Teológiai értelemben itt kezdődik a kegyelem: amikor az ember belátja, hogy önmagát nem tudja egyedül hazavinni, megmenteni.

Odüsszeusz története mellett az európai kultúra másik nagy hazatérés-története a tékozló fiú példázata. Az evangélium azt mondja, hogy a hazatérés előtt „magába szállt”. először önmagához tér vissza, és csak azután indul apjához. Nem a rengeteg szevedés, nélkülözés miatt.

„Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened.”

Odüsszeusz hazatérésének teológiai kérdése hasonlóan értelmezhető – nem kérdés az, hogy megszenvedett-e a hazatérésért, Ithakáért. A szenvedés önmagában nem bűnbánat, nem teszi semmissé azt, amit az ember másokkal tett.

A kérdés az: képes-e elmondani saját történetét anélkül, hogy mindig hős vagy áldozat legyen benne? Képes-e meghallani Pénelopé és Télemakhosz elbeszélését is az elmúlt évekről? Képes-e elfogadni, hogy a visszafogadás nem követelhető ki?

Pilinszky írja: „Valamennyien tékozló fiúk vagyunk azzal a különbséggel, hogy egyesek az atyai háztól eltávolodó, míg mások már a visszavezető úton járnak.”

Nem az választja el egymástól az embereket, hogy ki tévedt el, és ki nem. Mindannyian tékozlók vagyunk, csak az irány adja a különbséget.

Odüsszeusz hosszú útja nem kilométerekben mérhető. Megeshet, hogy valaki Ithaka felé hajózik, miközben belül egyre távolabb kerül az otthontól, és lehet, hogy éppen akkor lép a visszavezető útra, amikor már nem tudja, merre van a part, és rábízza magát a tengerre.

Homérosz eposza nem Odüsszeusszal, hanem hiányával kezdődik. (Ahogy az Íliász sem a legnagyobb hős hőstetteivel, hanem a hőstettek hiányával, egy duzzogással kezdődik.) Az első négy ének Télemakhosz története.

Mire Odüsszeusz megjelenik, már látjuk, mit tett húszévnyi távolléte a családjával: a kérők felélik a ház vagyonát, Pénelopét kényszerítik, Télemakhosz pedig olyan felelősséget visel, amely messze meghaladja életkorát, mondjuk ki: parentifikálódik.

Neki kell védenie az anyját, őriznie a házat és elfoglalnia a hiányzó felnőtt helyét. Odüsszeusz közben sodródik, identitásokat vált, önmagát keresi, elrejtőzik, és történeteket mesél/hallgat. Mintha Odüsszeusz lenne a kamasz, Télemakhosz pedig a túl korán felnőtt gyermek.

Ezért amikor az apa hazatér, nem ahhoz a fiúhoz érkezik vissza, akit elhagyott, hanem olyan ember áll előtte, akit éppen az ő hiánya formált.

A trauma nem feltétlenül egyesíti a családokat, de minden esetben különböző szerepek által alakított narratívákat formál: van, aki vár, más hallgat, más túl korán felnő, megint más mindenáron felejteni akar. Később ugyanarról a tragédiáról beszélnek majd, ugyanott, mégsem ugyanabban a történetben élnek.

A transzgenerációs sebekhez hozzátartozik, hogy az ember nemcsak azt örökli, amit az elődök elmondtak a megéléseikről, hanem sokszor az is, amiről képtelenek voltak beszélni.

Ezért szól az Odüsszeia azokhoz is, akik soha nem jártak háborúban, hiszen mindannyiunknak vannak személyes Trójái, elveszett évei, kimondatlan családi történetei. Mindannyian hordozunk olyan félelmeket, amelyek talán már előttünk elkezdődtek.

Kavafisz Ithaka című versében olvassuk:

„A Laisztrügónokkal, Küklopszokkal, a bősz
Poszeidónnal sosem találkozol,
hacsak lelkedben nem hordozod őket,
hacsak lelked nem áll velük utadba.”

A szörnyek nem maradnak a tengeren: emlékként, szégyenként, félelemként és ismétlődő viselkedésként, mintaként hazajönnek velünk.

Michael Cimino 1978-as filmje, A szarvasvadász a háborús hazatérés modern mítosza.

Három pennsylvaniai acélmunkás, Mike, Nick és Steven együtt indul Vietnámba. Fogságba esnek, orosz rulettre kényszerítik őket, majd látszólag megmenekülnek. Valójában azonban egyikük sem szabadul ki teljesen a háborúból. Mike fizikailag hazatér, de nem képes belépni a számára rendezett ünnepségre, Steven súlyos sérülésekkel él, és nem akar visszatérni a családjához, Nick pedig Saigonban marad, és újra meg újra orosz rulettet játszik, mintha a trauma egyetlen pillanatába záródott volna. Mike visszamegy érte, de már nem tudja hazahozni. A film három ember traumáján keresztül mutatja meg a háború tartós lelki következményeit.

Hárman indulnak el a háború után, és egyikük sem tér vissza igazán.

A szarvasvadász azt teszi a vietnámi háborúval, amit Nolan filmje az antik mítosszal: megmutatja, hogy a fegyverek elhallgatása után kezdődik a hazatérés második, talán nehezebb háborúja.

Pilinszky János Ének a kőszívű királyról című verses meséje mintha az Odüsszeiát és a tékozló fiú példázatát írná egymásba, és ha ez nem elég: egy szarvasvadászattal kezdődik.

Egy fiatal, szép, de gőgös és kegyetlen király vadászni indul. Elszakad kíséretétől, eltéved, és mire újra megtalálja városát, megöregszik, és felismerhetetlenné válik. Bekopog saját palotájába, de sem felesége, sem kisfia nem ismeri fel. A gyermek fél tőle, a szolgák kivetik, a tükörben pedig ő maga is idegent lát: megtalálta a palotát, de nem találta meg önmagát.

Újabb hosszú bolyongás következik. A fordulat akkor történik meg, amikor már nem követeli vissza a trónját, nem király akar lenni, hanem „szolgák szolgája”. Ekkor a szarvasok hazaviszik, családja befogadja, lábát megmossák, új ruhát kap. A király kétszer érkezik haza.

Nolan Odüsszeusza melyik hazatérést éli át? A király érkezik vissza, aki visszaköveteli a helyét, vagy az ember, aki már nem akarja önmaga fölött kimondani a felmentő ítéletet?

Nolan filmjének zárlata merőben eltér Homéroszétól. Odüsszeusz nem tér vissza egyszerűen Ithaka trónjára, Télemakhosz lesz a király, Odüsszeusz és Pénelopé pedig továbbhajóznak nyugat felé, hogy tisztelegjenek az elesettek emléke előtt. Ez a befejezés felforgatja a hazatérés hagyományos képét, mert Ithaka nem végállomásként szerepel. Odüsszeusz hazatér, de nem marad ott úgy, mintha minden rendeződött volna, továbbindul nyugat felé.

Azt is látnunk kell, hogy a lenyugvó nap az ismeretlen tenger és az élet végességének iránya. Odüsszeusz már nem újabb dicsőséget keres, a halottak emléke és az emberi élet végső kérdései felé indul. Odüsszeusz hazatérése nem birtokbavétellel, hatalom-visszaszerzéssel, hanem lemondással végződik: átadja a hatalmat annak a fiúnak, akinek nélküle kellett felnőnie.

A film így végül nem azt mondja, hogy Odüsszeusz hazaérkezett, visszakapta régi életét, hanem azt mondja, hogy először vált képessé másként továbbmenni.

Fodor Ákos Kavafisz-visszhangjából:

„Vissza kell jönnöd, hogy itt lehess.”

Nolan azonban hozzáteszi: nem csak el kell mennünk, hanem azért kell hazatérnünk, hogy tovább tudjunk indulni.

A valódi hazatérés nem a múlt visszaszerzése, hanem annak elfogadása, hogy nem maradtunk ugyanazok, és mások sem maradtak ugyanazok a hiányunkban, és hogy a rólunk szóló hősi ének nem azonos velünk, hogy a szenvedésünk nem törli el a felelősségünket, hogy a megbocsátás nem kikövetelhető, és hogy a kegyelem több, mint a felejtés.

Aki a saját mítoszát akarja visszakapni, még nem tért haza.