Bántalmazó lelkiség

A vallási közösségeket hajlamosak vagyunk biztonságosabbnak, erkölcsösebbnek vagy „lelkibbnek” gondolni a társadalom többi intézményénél. De mi történik akkor, ha ugyanazok a hatalmi játszmák, bántalmazó mintázatok és hallgatási mechanizmusok működnek bennük, mint bárhol máshol? Szakács György írása azt a kérdést tesz fel: mitől válik egy közeg valóban lelkivé – és honnan tudjuk, amikor már nem az?

Nagyban megnehezíti az őszinte párbeszédet az egyházon belüli visszaélések feltárásával kapcsolatban, hogy ez még mindig tabu témának számít és visszatetsző érzéseket vált ki.

De megoldás lenne inkább a hallgatást választani? Hallgassuk el a saját történeteinket? Ne mondjuk el már csak azért sem, hogy a jelenleg is bántalmazó közegben vagy folyamatokban lévő emberek rá ne ismerjenek a valóságukra? Ne vetődjön fel a lelkükben, hogy amit átélnek az igazságtalan, megsebző, de különösen is fényév távolságra van attól, ami miatt egyházi közegbe járnak? Mi történne, ha elkezdenének arra reflektálni, hogy éppen ez a közeg – amitől a lelki biztonságukat remélték – az, ahol nincsenek biztonságban?

Egy nagyon egyszerű gondolat is elkezdheti lebontogatni a vallási közösségek működésébe vetett illúziónkat:

ahogyan máshol működünk, úgy működünk a vallási közegünkben is. Mitől működnénk másképpen? Sőt! Azért is tudnak igazán találkozni a romboló működések ebben a közegben, mert itt rejtve maradhatnak.

Elrejti őket a sztereotípia, az utóbbi évtizedek vallásokkal kapcsolatos tudatos bizalomépítése, aztán konkrétan az a rengeteg önigazolás, amelyre sajnos éppen a vallási működések adnak eszközöket.

Éppen ezek miatt történik meg a lelkiségi közegben gyakran az a nagyívűnek induló találkozás, amikor szembetalálja magát a bántalmazó és a bántalmazott. Rejtetten, vallási igazolásba ölöztetve elkezdik mindketten az ismerős táncot. Az egyik uralkodni, a másik szolgálni kezd. Az egyik csak győzni, a másik csak áldozattá válni tud. Az egyik a felsőbbrendűségnek járó figyelmet élvezi, a másik a fenyegető figyelmet. Ismerős lépések onnan a nagyon régmúltból, gyerekkorból, toxikus kapcsolatokból. És ezeket újra eltáncolhatjuk, mert biztosak lehetünk benne, hogy partnert is találunk hozzá.

Ez pedig sok anomáliára választ adhat, hiszen így történhet meg az, hogy keresztény nők terjesztik a férfi felsőbbrendűséget, vagy olyan emberek hívogatnak újakat a közösségbe, akik folyamatosan elszenvedik a vezető – sokszor nyíltan a közösség előtti – megalázó szavait.

A mi társadalmunk normális működése a bántalmazás. Menj be egy boltba, a postára, vagy csak sétálj az utcán. Útban leszel, rosszul kérdeztél, nem értesz hozzá. Aztán menj be a templomba. Rossz helyen ülsz, nem onnan kell elvenni, itt nem ez a szokás. És ez csak az első tapasztalat. Amikor már „bent” vagy – de inkább: amikor a közeg van már nálad bent – akkor kezdődik az igazi játszma. Ahogyan az egyik lelkész elment a feletteséhez a miértjével az egyik aktuális belső egyházi botrány kapcsán, tisztázás és megnyugtatás helyett csak a „mi közöd hozzá”, „te ehhez nem értesz” válasszal térhetett haza.

Mivel a bántalmazók magukat csak segítőnek, őszintének nevezik, akik csak a dolgukat végzik, ezért a játszma túloldalán levőn ugyanakkora a felelősség. Lehet ugyanakkor, hogy az énvédelem mindkét fél látását torzítja.

Egyszerűbb lenne benne maradni a bántalmazásban, mint beismerni, hogy engem bántalmaznak?

Az egyházakat elhagyó tömegek a globális hatások, a vallásokat ért ideológiai támadások miatt mozdultak ki onnan, ahol nem érezték jól magukat. Vagy egyszerűen csak nem történt meg az, amit vártak. Sokszor belegondolok, mi történik a fejekben (a lelkekről ne is beszéljünk), amikor csak egy szimpla szószéki abuzálás történik. Amikor nem állhatsz fel, de nem is szólhatsz vissza. Ezzel máris biztosított az az egyoldalúság, ami a bántalmazás alapja.

Amikor annyira rendszerszintűvé válik a bántalmazás lelkiségi közegben, mint ma (persze, naivitás volna azt mondani, hogy korábban nem volt), akkor egyértelműen felmerül a kérdés: tényleg lelki közeg ez? Richard Rohrt idézve: „Pál szerint a hús, vagy ego soha nem tud eljuttatni oda, ahová tartunk, mert az érdekei túl kicsinyesek és önzők. Az ego soha nem ad megfelelő választ a pillanatra, sőt többnyire rossz választ ad. Nem teszi mélyebé és tágasabbá az életet, a szeretetet és nem lesz tőle szélesebb a belső mosolyunk sem. Az ego mindig holmi külsődleges dolgokhoz ragaszkodik, mert neki magának nincs belső szubsztanciája. Az egót ragaszkodásai és ellenszenvei határozzák meg. A lélek nem ragaszkodik és nem gyűlöl. Vágyakozik, szeret és elenged. Egyszóval idegen tőle a bántalmazás. Miért is tenne ilyesmit?”

A végső kérdés tehát az, beszélhetünk-e lelki közegről egyáltalán, amikor megtörténik a bántalmazás, vagy onnantól kezdve nem a lélek, hanem a hatalom eszközeivel van dolgunk?

Hogyan lehet ilyen dinamikák tépázta közösségekből újra valódi lelki közösségé válnunk?

Segítem a KerKult munkáját