A halott gyermek anyja

Az alábbi novella megrendítő témát dolgoz fel. A történet Salamon ítéletének (1Kir 3,16–28) képzeletbeli folytatása. Nem bibliai szöveg, hanem irodalmi reflexió egy olyan asszony gyászáról, akinek története a Szentírásban néhány vers után elhallgat. Egy olyan időszakban, amikor a születés, a magzatvesztés és az anyaság újra indulatos közéleti viták tárgya lett, ez az írás arra hív, hogy egy pillanatra ne vitatkozzunk, hanem együtt sírjunk azokkal, akik elveszítették gyermeküket.

Az én képzeletemben ez a jól ismert és sokat feldolgozott történet így folytatódott:

Akkor a király, akinek bölcsességét immáron az egész udvar ünnepelte, felemelkedett trónjáról, maga után húzta súlyos bíborpalástját, és méltóságteljesen lépdelt lefelé a lépcsőn, amely a trónt elválasztotta az igazságkérőktől. Szelíden odalépett ahhoz az anyához, akinek a halott gyermek jutott, közel hajolt hozzá, és csendesen, úgy hogy a fényes udvartartás ne hallhassa, így szólt hozzá:

„Ha akarod, átveszem tőled a gyermek holttestét, és eltemettetem királyi pompával a palotától nem messze, a királyi sírboltba. Apám, a nagy Dávid király teste is ott nyugszik, meg bátyáim, Amnón, Absolom és Aónijjá teste. És azé a bátyámé is, aki még körülmetélése előtt halt meg, így név nélkül nyugszik a sírban, kicsiny csecsemőként.”

Az asszony eddig a szóig lehorgasztott fejjel állt, nem sírt, nem panaszkodott. A király nagylelkű ajánlatára azonban nemet intett a fejével, és ezekkel a szavakkal válaszolt:

„Köszönöm, Uram, királyom, de méltatlan vagyok erre a nagy irgalmasságra. Én szültem ezt a gyermeket, én is akarom elhantolni, a városon kívül, ahová a magunkfajtát szokás temetni. Ha azonban jónak látja a király, elkísérhet engem az anyakirályné és a királyné, ez hatalmas tisztesség volna nekem és a fiamnak.”

Salamon bólintott, és anyjához, Betsabéhoz fordult, fülébe súgott valamit, amire az anyakirályné ajka megremegett, de felállt díszes székéből, és megindult ő is az asszony felé. Így tett az ifjú királyné is, a fáraó leánya, díszes egyiptomi ruhájában, ahogy a trónteremben volt, az asszony mellé lépett, hogy elkísérje a városon kívülre. Ahogy az előkelő asszonyok meglátták, hogy a két királyi hölgy elkíséri a parázna nőt, ők is nagyot nyeltek, és követni kezdték őket a palotából kifelé. Ahogyan távolodtak a királyi háztól, egyre nőtt az asszony kísérete. Egy darab fehér gyolcsba tekerve vitte a gyermek testét, mögötte pedig egyre sokasodott a nők tábora. Mire a városból kiértek, már egész sokaság hömpölygött utánuk, de nem szóltak. Siratóéneket sem énekeltek, mindenki csendben volt, mert az anya is csendben volt.

A városon kívülre érve egy kis magaslaton letérdelt az asszony, saját kezével kezdte kaparni a földet. Akkora gödröt készített, ami elég lehet a kicsiny testnek. Betsabé odalépett hozzá, és egy alabástrom tartóban illatos keveréket nyújtott át: mirha és aloé elegye volt benne. A fáraó leánya pedig egy kis szurokkal bevont gyékény kosarat adott, ebbe tették a kisfiút, hogy a vadállatok ne kaparják ki a testét éjjel a sírból.

Az asszony hangtalanul hantolta el a kicsiny testet, és csak akkor eredtek el a könnyei, amikor a sírhalom fölé szikladarabot görgetett, ahogyan Júda törzsében szokás temetni. Nem zokogott, csak engedte folyni a könnyeket, csendesen. Arra a férfira gondolt, aki először megerőszakolta. Aztán a többiekre, akiknek arca összefolyt lelki szemei előtt. Aztán a gyerekeire, akik megfogantak a méhében, de a napot már nem látták meg. Aztán erre a gyerekre, aki felsírt, és akit már szeretett volna életben tartani, de egyszer csak arra ébredt az éjszaka közepén, hogy nem lélegzik. Akkor cserélte ki a másik újszülöttel. Aztán a másik anyára gondolt, akinek az élő gyermek jutott, és már semmi irigységet nem érzett iránta. Tudta, hogy egy hajszál választotta el őt is attól, hogy most ő térdeljen a sírhalom mellett.

Mögötte állt az anyakirályné, pazar ruhájában, de ő nem erre a ruhára gondolt, hanem a meztelenségére, amely majdnem az életébe került, és amelyből az első kisfia született, aki nem érte meg körülmetélése napját. Akkor Betsabé is sírni kezdett, siratta az első gyermeket, s a másik három felnőtt fiút is, aki Dávid házából meghalt. Mögötte állt Támár, Dávid lánya, akinek sosem született gyermeke, és ő is sírt keservesen, önmaga és a fivérei és az apja miatt.

Ekkor már a fáraó lánya is sírni kezdett, ő az egyiptomi elsőszülötteket siratta, meg a héber kisfiúkat, de úgy érezte, hogy könnyei mindenkiért hullnak, aki üldözést szenved, a fiúkért és a lányokért egyaránt.

Velük zokogtak Jeruzsálem leányai. Siratták magukat és gyermekeiket.

Boldogok a méhek, amelyek nem szültek, s az emlők, amelyek nem szoptattak – gondolták. Az ostromlott városban éhen haló gyermekek jártak a fejükben, s azok, akik fegyvertől haltak meg.

Boldogok, akik irgalmaznak, mert nekik is irgalmasság lesz az osztályrészük, ezzel a gondolattal próbáltak vigasztalódni.

Ekkor fekete felhők gyűltek az égen, s az Örökkévaló maga is sírni kezdett, esőt hullatva minden gyermeke sírjára.

Leghátul állt a másik parázna, akinek az élő gyermek jutott. Fiát egy kendőben magára kötötte, és ő is könnyeket hullatott. Az ő könnyei azonban olyanok voltak, mint Ábrahám könnyei, amikor a fia nyaka helyett a köteleit vágta el. Olyan könnyeket sírt, mint az apa, aki a rongyokba bugyolált koldusban felismerte az elveszett fiát. Az ő sírása hasonló volt magdalai Mária sírásához, aki egyszer csak a sírkertben meghallotta, hogy a kertész a nevén szólítja.

Ha ez az írás megszólított, oszd meg olyanokkal is, akiknek vigaszt vagy új nézőpontot adhat. A hozzászólások között pedig – ha szeretnéd – megírhatod, melyik bibliai szereplő történetét olvasnád el szívesen egy hasonló, elképzelt folytatásban. Várunk előfizetőink számára létrehozott zárt facebook-csoportunkban, a Belső Körben is, ahol szintén felteheted a kérdéseinket.