Sírás a Néprajziban

Na szóval a Néprajzi Múzeum gyűjteményi kiállításáról. Bevallom, olyan három-négy alkalommal sírtam el magam életemben kiállításon, ilyen volt százmillió éve Don McCullin az akkor még létező Ernstben, egy Rothko-retrospektív Párizsban, a csodálatos Mexikói bőrönd Capa-, Gerda Taro- és Seymour-fotói (talán még a Tarkovszkij a Műcsarnokban...), meg persze életem legjobb kiállítása, az El Kazovszkij a mára földig rombolt “Munkásmozgalmiban”.

És most, ezt nem láttam jönni, a Néprajzi két hete végre megnyílt állandó kiállításának tök hülye nevű (“Népművészet időről időre”) termében.

Nehéz felfogni, de hét éve várunk erre a kiállításra – vagyishogy nem erre, hanem arra, hogy egyáltalán legyen az országnak néprajzi múzeuma. Szinte napra pontosan hét éve, 2017 decemberében zárt be végleg az igazságügyi palotában, Hauszmann fantasztikusan reprezentatív, nemzeti liberális jogállami épületvíziójában az előző... Ott voltunk a gyerekekkel, ott fotóztam ezt az ajtófeliratot, ott búslakodtam, egyben örültem is, mert biztos voltam benne, hogy ennél kizárólag alkalmasabb helyre kerülhet a Néprajzi gyűjteménye.

A Kúria épülete minden szempontból méltatlan és alkalmatlan volt Néprajzinak, mindig eszméletlenül kínos volt látni a historizáló díszletek közé beszorított, elrendezhetetlen, porosodó, funkciójukkal együtt jelentésüket is elvesztő tárgyakat. Az évek során sokak haragját zúdítottam magamra, de mindig is azt gondoltam, hogy annak a gyűjteménynek semmi keresnivalója a Kossuth téri épületben, és mindneki sokkal jobban járna, ha a gyűjtemény felszabadulna a helyszín reprezentatív és kontextusidegen nyomása alól.

Sokakkal ellentétben én nagyon bírom az új épületet, bírom, ahogy – ha kompromisszumok árán is, de – sikerült megőrizni, sőt talán kicsit jelentőséggel is felruházni a Richard Serra-ihlette, szerintem állati jó ötvenhatos emlékművet. Ott, az Egeraat-féle hullámzó bankszékház-homlokzat mellett kicsit olyan (Budapesten igen ritkán tapasztalt és egyébként is teljesen indokolatlan) érzésem van, mintha egy Európa kortárs építészeti élvonalához tartozó városban élnék.

Persze a Néprajzi land art-ba hajló, félig ívelt, félig föld alá süllyesztett épülete a lényeg, tehát a gyűjtemény kiállítása nélkül valóban értlemetlenül hivalkodónak és diszfunkcionálisnak hatott. Nem is tudom már, mióta vágjuk a centit, hogy a költözködés, rekatalogizálás, gondolkodás, kivitelezés, rendezgetés, pakolgatás után végre a számára épített térbe beillesztve nyilvánvaló legyen az, amiről igazából fingunk sem volt: hogy milyen kurva jó anyag van összelapátolva a Néprajzi raktáraiban.

A “kurva jó anyag” kifejezés persze túlzás, viszont az “összelapátolva” egyáltalán nem. A Néprajzi gyűjteménye valójában nem olyan különlegesen jó anyag, éppen azért, mert “össze van lapátolva”. Valójában mindig is ki volt szolgáltatva félamatőr utazgatók, mániákus megszállottak, különc grófok, álmodozó holdkórosok, Turán-kutatók, ősmagyar-mániások, kalandorok és számkivetettek, ideológiákat igazolók és cinikus műkereskedők szeszélyes és kontrollálatlan gyűjtőmunkájának vagy -szenvedélyének.

Szerintem például a Természettudományi gyűjteménye mindig is koncepciózusabban és átgondoltabban épült, bár arról is hallottam horror sztorikat. De hát a Természettudományi páratlan kollekcióját ötvenhatban porrá lőtték a ruszkik, így hát nyugodtan mondhatok róla azt, amit akarok, a nép pedig ájult tisztelettel csodálja helyette a bécsi Naturhistorisches tényleg döbbenetes anyagát, a Habsburgok monarchiás kulturális gyarmatosításának e gyalázatos emlékművét...

Na mindegy. A lényeg, hogy végre megnyílt a Néprajzi Múzeum állandó kiállítása, és hát... Világszínvonal. Ilyen kiállítást nem lattam még soha, a legkibaszottabbul progresszív ajrópai metropoliszokban sem.

Egyszerűen döbbenetes az az intellektuális és szakmai felelősségtudat, pontosabban érettség – azt hiszem, ez a jó szó –, amellyel a Néprajzi munkatársai, a kiállítás kurátorai, konceptgyártói, etnográfusok és etnológusok kezelik a rájuk bízott anyagot.

Ez voltaképpen nem egy kiállítás... hanem egy végtelen, sokdimenziós labirintussá térbeliesített, monumentális és tépelődő tér-esszé a múltunkhoz, mások múltjához, őseinkhez, hagyományainkhoz, és magához a múzeumhoz való viszonyunkról. Beszél elnyomottakról, kizsákmányoltakról, konkrét, a történelembe vetett emberekről és alávetett népekről, beszél arról, hogy milyen nehéz a gyarmatosítottaknak, de hogy a gyarmatosítóknak sem könnyű.

Nem megmutat tárgyakat, hanem a legsodróbb storytellinggel mondja ezeknek a tárgyaknak a történetét. Már rögtön az első terem akkora mélyvíz, hogy a harmadik tárgynál belefullad az ember, és háromnegyed óra múlva ébred rá, hogy még mindig csak a második vitrinnél merül palack nélkül egyetlen kiállítási tárgy történetének végtelen Mariana-árkába.

És ami a legszebb: felszabadultan mesél arról, hogy milyen nehéz, ugyanakkor milyen gyönyörű a muzeológus sorsa és szakmája. Hogy milyen problémákkal szembesül, hogy hogyan kell egyszerre bevonódnia és kívülállónak maradnia. Hogy mi a “szakma” etikája. Hogy milyen az, ha “etikátlan” ez a szakma.

És a múzeum mesél magáról is. Hogy hogyan jött létre. Hogy mik a “szakma” szabályai. Hogy kik és hogyan gyűjtötték össze ezt a több ezer kiállított és több százezer raktárban porosodó tárgyat. Hogy hol hibáztak, hol szolgáltak ideológiákat, hol tetszelegtek az “autonóm szakmaiság” szerepében.

És mindez annyira korszerűen, szórakoztatóan és felelősségteljesen, hogy tényleg elakad a szavam. És amikor végleg elcsigázva és felajzva belépek az említett hülye nevű (“Népművészet időről időre”) terembe, akkor...

Na, akkor törik el a mécses. A gonosz kurátorok nyilvánvalóan erre hegyezték ki az egészet. Ez a terem egyetlen, népi “jellegű” konyhabútorból bont ki először egy sokgenerációs családtörténetet, és a család történetén keresztül egész Magyarország 19–20. századi történelmét. Az egész kiállításnak egyébként is rettentően szilárd, elképesztően hatásos, ugyanakkor végtelenül etikus konceptuális alapja, hogy az egyes ember(ek) sorsán keresztül teszi átélhetővé az etnográfia nagy elbeszéléseit. De itt, ebben a kézzel fogható, csodálatos és szívbe markolóan magyar családtörténetben sétálgatva tényleg elsírtam magam.

A dologhoz szervesen hozzá tartozik a Néprajzi különleges térbeli megoldása is: ebbe a terembe az épület közepén végighúzódó, elnyújtott bejáratként szolgáló lépcsősorról is be lehet látni felülről, egy üvegfalon keresztül. (Be is tettem a fotót, hogy érthető legyen, miről beszélek.) Egészen sokkoló volt annak a látogatói élménynek az átélése, hogy én valahogy úgy nézek bele mások életébe, ahogy a múzeumba érkezők megpróbálnak belesni a kiállításba. Ők nyilván el vannak zárva egy csomó információtól és benyomástól, úgy próbálnak következtetéseket levonni. Én meg, kicsit beavatottabban, már benn a kiállításban voyeurködök úgy, ahogy ők ott kívülről. Nem tudom, hogy ez tudatos építészi-kurátori koncepció volt-e, de ilyen térélményem nagyon kevés kulturális intézményben volt még (elég érdekes dolog, hogy a másik ilyen kívül-belül térélmény alig pár méterre innen, a Zene Házában szokott megtörténni az emberrel).

És az egészet nagyon finom muzeológusi gegek teszik átélhetővé és végtelenül szórakoztatóvá. Van például egy vitin, amelynek az a címe, hogy “A fekete női test és a kolonialista tekintet”… Száz magyar néprajzrajongó közül kilencvenöt nyilván keresztet hányva menekülne egy ilyen woke, durván teoretikus posztkoloniális értelmezés elől. Csakhogy ez körbejárható vitrinként van installálva, tehát elölről-hátulról meg lehet vizslatni a totál exponált “fekete női testeket”, ráadásul a szöveg egy része az átlátszó plexire van kasírozva, tehát egyszerre látod a “testet” és a testre vonatkozó értelmezést – szerintem zseniális az alárendeltségnek ez a kézzelfoghatóan közvetlen vizuális bemutatása.

Vagy az az egészen apró finomság, hogy az említett terem alaprajzán a tájékozódás megkönnyítésére be vannak számozva a különböző tematikus egységek. A kiindulópont, a konyhabútor, amelyből kibontják az egész sztorit, nem egyessel, hanem nullával van jelölve, jelezve mintegy, hogy az az egész origója, a monumentális társadalomtörténeti koordinátarendszer kiindulópontja. Csodálatosan kifinomult geg.

Na mindegy. A lényeg, hogy menjetek el a Néprajziba. Ne ijedjetek meg, ez a kiállítás nem a néprajzról szól, nem is valami furcsa, idegen, távoli, cifraszűrös-matyóhímzéses hagyományról. (A matyó hímzés egyébként kegyetlenül megkapja a magáét a tárlaton.) Nem. Ez tényleg rólunk szól, arról, hogy hogyan létezünk a világban, valahová befüggesztve a múltunk és a jövőnk közé. Kicsit ijesztő is első élménynek. Mi így, a kortárs Magyaroszágon nemigen vagyunk úgy kezelve mint felnőtt emberek – vicces volt nézni, hogy a látogatók többsége nem is igen tud mit kezdeni a helyzettel, hogy egy állami intézmény állandó kiállítása nem kurvára állít valamit, hanem beszélgetni próbál a látogatójával.

(Tapasztalataim szerint ilyet egyetlen másik hazai intézmény csinál még, a Kiscelli Múzeum. A többiek mind valami rémes, képzeletbeli, hiperintellektuális, rémesen beavatott, brancsbéli fiktív művtöri-péhádéshoz, vagy teljesen agymosott nacionalista nyugdíjashoz beszélnek.)

És készüljetek fel rá, hogy erre nem elég egy családi délután. Nem. Ide vissza lehet jönni holnap, egy hét, egy hónap múlva. A Néprajzi állandó gyűjteménye olyan ajándékot adott Budapestnek, amilyet kevés intézmény tud: ide vissza lehet jönni bármikor, soha nem jutsz a végére, és azt is újra felfedezed, amiről azt hitted, hogy már unalomig ismered.