Minőségét megőrizte

Semmi kedve nem volt az egészhez. A hívásra számított, a három napot tisztességgel végigcsinálta, a temetést udvariasan túlélte, de arra, hogy kipakolja a nagyszülei házát, egyáltalán nem volt felkészülve.

Amíg ott áll, és érintetlen, bármikor el lehet menni a kapuig, és egy pillanatig hagyni, hogy az agy kéretlen jóindulata kitömködje a hiányos részeket, beleöntse a rengeteg kedves emléket, és egy tizedmásodpercig, tényleg nem tovább, el lehessen felejteni, hogy már nem élnek.

Nem is elfelejtette ilyenkor, inkább csak lezárta a gondolkodásnak azt a részét, ami ezt a tényt feldolgozhatta volna.
Ott volt a zsilip: egyik felén az utolsó közös emlék, másik felén a jelen pillanatában álló ember, aki nemsokára belép a kapun, és először az öreg kutya, aztán a gazdája csoszog szembe vele.

De már nem ment szembe senki, az elmúlt két év háromról nullára csökkentette a fogadóbizottság létszámát, és ahogy egymás után nyomta le a kilincseket, egyre kevesebb esélye volt nem gondolni erre.

Anyjával ketten mentek felmérni a lakásban hagyott kacatok és kincsek csoportját, hátha együtt nem fulladnak bele a nosztalgiafelhőbe, és nem azzal telik a nap, hogy a nagyszoba közepén képeket nézegetve sírnak.
Kell a két ember, az több tartás és önfegyelem, mint egy. Legalábbis ez volt az elgondolás kimondott része.
A szó nélkül megegyezett rész talán fontosabb volt: egyikük se képes egyedül azt mondani bármire, amihez ők értek, hogy ezt ki kell dobni.

Ezt az ítéletet meghozni még ketten is nehéz volt, nem is tették. Megérkezés után egy kis pityergés, a rég nem szellőztetett szobák naftalinszagának beszimmogása, kotyogós kávéfőző a főzőlapon, és a döntés: a szoba egyik végébe azt rakják, amit egyértelműen haza kell vinni, a másik végébe azt, amit jobb együtt megnézni.

– Nem akarok könyvekkel kezdeni, az a legnehezebb.

– Kamra? – biccentett az anyja.

– Kamra – bólintott.

Nem lehet olyan veszélyes, liszt, cukor, teafüvek, piros paprika, befőttesüvegek, konzervek.
Tisztán látszott, mit ki pakolt oda: az újabban polcra került dolgok főzési szempontok szerint rendeződtek, hátul viszont nagyapja katonás rendje uralkodott, látványosan tetris-elvek szerint: minél több férjen el, minél változatosabb formákban, egymás mellett.

Hamar kiderült, hogy az „egyértelmű” szó csak addig létezik, amíg az ember nem áll két halott ember befőttjei előtt. A bolti sárgaborsót ki lehet dobni, mondta az anyja, de nem dobta ki.

A 2024-es szilvalekvárt meg lehet nézni, mondta ő, de nem nézték meg. A bontatlan májkrémek fölött olyan csend lett, mintha azok is családtagok lennének, csak kevésbé sikerült nekik az emberi forma. Lejárt egy éve, dehát konzerv. Majd megnézzük.

A legfelső polcon voltak a legfurcsább dolgok: egy liter petróleum, bontatlan molycsapda, egy sor paradicsomkonzerv, három bontatlan, egy kibontva, és a teteje óvatosan visszanyomkodva.

– Ki hagy itt egy kinyitott konzervet?

– Én voltam – mondta az anyja, és olyan óvatosan mosolyodott el, mintha a mosoly is valami romlandó dolog volna. – Amikor apa meghalt. Idejöttem, felmásztam érte, és kinyitottam.
– Mit?
– Ezt.
– De mi ez?

Az anyja nem válaszolt rögtön. Leült egy felfordított sörös rácsra, a dobozt az ölébe tette, és a behorpasztott tetőt nézte. Ujjaival óvatosan játszott a fémes cikkcakkon.

– Nagyanyád szerint ezek akkor jelennek meg, amikor valami úgy ér véget, hogy közben senki nem szól, csak utólag veszik észre. Amikor az ember először szégyelli azt, amit előtte szeretett.

– Egy paradicsomkonzverből derül ki?

– Egy annak tűnő dologból, igen.
– És ez a tiéd?
– Azt hiszem.
– Azt hiszed?
– Az ilyeneket nem címkézik rendesen. Csak az ember valahogy tudja.
Nagyanyád néhány éve mesélt először erről az egészről, egészen pontosan akkor, amikor egyik nyáron a te dobozod jelent meg náluk.

– Nekem is van?

Az anyja ekkor nyúlt a három bontatlan doboz közül az egyikért. Nem keresgélt, pontosan tudta, melyiket kell levennie.

–Itt, egyik nyáron. Anya arról mesélt, hogy nem történt semmi különös, de egyik este már nem kértél mesét, reggel meg hívott ki a kertbe, de nem mentél ki mezítláb, mert mi van, ha meglátnak. Akkor este ott várta egy konzerv a konyhaasztalon.

–Ééés ezekben mi van?

–Tiédben nem tudom. Illatok vannak, meg rajtuk keresztül emlékek, de nem tudom elmondani rendesen, nem megmagyarázható.
Az enyémben volt búzaillat, az a nyári, poros fajta. A balatoni ház szaga, nagyanyád hajának az illata, amikor esténként kibontotta a kontyát, nagyapád borotvahabos arcának az illata. Mindenféle.
Amikor kinyitottam, egymásba folytak a képek, az illatok, és bőgtem pont itt, ennek a létrának támaszkodva, mert tudtam, hogy ezt egyszer lehet kinyitni, soha többet nem lesz ilyen erős az érzés.

A doboz nehezebb volt, mint gondolta.

– Kinyitod? – kérdezte az anyja.

Ránézett a behorpasztott tetőre, a három poros paradicsomkonzervre, a polc szélén egyensúlyozó molycsapdára. A kamra nesztelenül állt körülöttük, mintha visszatartaná a levegőt.

– Nem most.

Az anyja bólintott. Nem úgy, mint aki megkönnyebbült, hogy nem egy érzelmi matrjoska baba lett a házkipakolásnak szánt nap, hanem mint aki pontosan tudja, hogy néha ez a legtöbb, amit egy ember meg tud tenni: nem kidobni, nem kinyitni, csak elismerni, hogy van.

A dobozt végül nem tették egyik kupacba sem. Nem került a hazavivős dolgok közé, és nem került azok közé sem, amelyeket jobb együtt megnézni. A táskájába tette, a telefonja, egy csomag zsebkendő és a nagymama régi köténye mellé.

Kifelé menet még egyszer visszanézett a kapuból. Senki nem battyogott elé. Se az öreg kutya, se a gazdája.

De most először nem várta, hogy az agya kijavítsa a képet.

Csak állt ott a kapuban, táskájában a dobozzal, és hagyta, hogy a ház most már tényleg üres legyen.