Lombalbum

Soha nem gyűjtött semmit, valahogy nem volt rá igénye.
Amíg az osztályában a fiúk évente változó típusú kártyákat pakolásztak albumokba, és a lányok mindenféle szalvétákat egyengettek egymás mellé az iskolapadon, őt egyik se hozta lázba.
Nem tudta eldönteni, hogy a rajongás képessége hiányzik belőle, a kitartás, vagy a közösségi élményhez ragaszkodás.
Vagy esetleg elég volt neki az, hogy a szülei mindent gyűjtöttek, amiből egynél több volt a világon – lehetett az gyufás skatulya, ételtároló, vendégpapucs vagy teamécses, csak tornyokba állíthassák – és emiatt mindig fullasztónak érezte az otthonukat.
Nem tudni, de a gyűjtögetés iránti vágy sokáig nem ébredt fel benne.

Ahogy teltek az évek, változtak a gyűjtenivalók. Próbált becsatlakozni, de ahogy hidegen hagyták a tazók, úgy nem érdekelte a Yu-Gi-Oh kártya, a fesztiválbelépők, a különleges csípős szószok vagy a whiskey-k sem.

Egészen addig, amíg egy sétán le nem hajolt egy levélért.
Nem volt benne semmi különleges: egyszerű tölgy, de ahogy megcsillant rajta a szűrt napfény, valahogy jó volt ránézni. Felvette a tenyerébe, és furcsa módon megkönnyebbült.
Hazavitte, és feltette a könyvespolcra – jól mutatott a Bodor Ádám-kötetek előtt.

Néhány nappal később még egy levél került mellé.
„Ne legyen egyedül” – okolta meg magának, miközben észlelte, hogy az első levél már nem a Bodor-szöveget takarja, hanem egy polccal feljebb van.
Biztos rosszul emlékeztem, hova tettem – gondolta, és mellé helyezte az új szerzeményt.

Ezzel a két levéllel kezdődött a gyűjtögetés.
Aztán nagyon sok másik követte. Egymás után utaztak a zsebében: apró levelek, tenyérnyi méretűek, szabályosak, tépettek, színesek, elszáradtak, avarszagúak, picit rohadtak, vagy éppen érthetetlenül frissek.

A gyerekkorából kimaradt rajongás kamatostul érkezett meg férfikorára. Az év minden szakában talált egy gyűjtésre érdemes levelet: ott volt tavasszal a fagyott rügyek mellett, a nyári levegőtlenségben, de még valahogy a hó alatt is előkerült néhány fontos darab.

Megteltek a könyvek – már régen nem lapok között elvesző emlékek voltak ezek, hanem a könyvek vastagságát megduplázó rojtos lapok. A könyvek után feltelt az ágyneműtartó, a bőröndök, és levelek folytak ki az íróasztal graffitporos fiókjából.

Amikor a szél feltámadt az utcán, a levelek a lakásban is megrezdültek.
Nem hangosan, csak mintha egyszerre szívtak volna egy apró levegőt. Egy pillanatra minden reccsegett egy kicsit.

Egy este a férfi meghallotta.
Nem hang volt, inkább ritmus – a fák közös lélegzése, valahonnan a város alól.
A levelek vele együtt szívták be a levegőt, és amikor kifújta, a lakásából alakult tüdő mélyén érezte a zizegést.

Onnantól másként járt.
Nem sietett többé, nem szaladt a busz után.
Reggelente megállt a parkban, és figyelte, ahogy a szél forgatja a leveleket.
Az emberek kerülgették, de ő már nem nézett utánuk. Nem állt félre. Talán már nem is tudott.

Úgy érezte, az idő megnyúlt körülötte, mint a meleg gyanta.
Vagy mint a körülötte lógicsáló ökörnyál.

Aztán egy reggel nem ébredt fel.
A szomszéd azt mondta, a lakás üres volt, csak rengeteg levelet talált mindenfelé. Az ablak nyitva állt, a szél bejáratos lett, és nagy recsegéssel táncoltatta a faleveleket.

A parkban pedig, nem messze onnan, nőtt egy új fa, kicsi, de szívós fajta.
Aki elég közelről nézte, és figyelmes volt, az láthatta, hogy bár a fa platánnak tűnik, levelei között van tölgy, juhar, fűz is.
Mindegyik hasonlít egy kicsit a másikra, de azért látható az eltérés.

És aki elég ideig csendben tudott maradni mellette, az láthatta, hogy a levelei csendben, egyenletesen, végtelenül nyugodt ember módjára lélegeznek.

Időről időre egy sétáló lehajol valamelyik leveléért, csak úgy, megszokásból.

Aztán a tenyerébe fogja, és furcsa módon megkönnyebbül.

(Illusztráció: Marysya Rudska)