Áramlatmese

Sokáig azt hitte, hogy ez csak egy időszak.
Majd amikor eléri ezt a célt, eljut oda, megtörténik az, esetleg belátható közelségbe kerül. Megszűnik a hiány, vagy legalább nem az lesz a reggeli első gondolata, hogy miért nincs már.

Biztos van egy mérföldkő, amitől minden összeáll, vagy ha nem is javul minden, de az éles sarkok lekerekednek, a szúró fájdalom tompul, és a minden csendesebb pillanatban mellkasra ülő nyomás pont annyit enyhül, hogy lélegezni lehessen, ne csak sóhajtani.

De nem történt meg. Minden öröm díszlet maradt.
Egymás után érte el a lépcsőket, hol indiánugrással, hol az orrával súrolva a fokot, de feljutott. Akármennyire próbálta a gondolatai közé belefésülni a megérkezés érzését, nem sikerült.

Amint láthatóvá vált a következő feladat, kevésbé vérzett az orra, vagy csak picit múlt a szédülés, újra elfogta a helynélküliség.

Egyik ilyen alkalommal, amikor – mint a szorongó emberek az ajtó bezárása után – megállt, és erősen koncentrálni kezdett arra, hogy ezt most meg kellene élni. Úgy hunyorított, hogy már görcsölt bele az arca, de az az üres alagút, amit magában érzett, továbbra is huzatosan futott végig agytól gyomorig.

Teljes elkeseredésében arra jutott, hogy mivel ennél jobb már nem lesz a jó, addig megy, amíg rá nem jön, mitől lehetne otthon a saját világában.

Mivel fogalma sem volt, merre induljon, és pontosan mit keres, az esélytelenek könnyedségével jelölte ki az útvonalat: arra ment, ahol sütött a nap, jó illata volt az utcának, nem volt tömeg; arra ment a vonat; abba az irányba állt az őt elvinni hajlandó autó orra.

Teltek-múltak a hetek. Reggelenként már nem kereste automatikusan, mi hiányzik, csak a teste emlékezett rá, mielőtt még észhez tért volna, az ébredés első pillanataiban.
Így jutott el helyekre, ahol a fiatal felnőttkora, a tinikora és a gyerekkora történései maradtak hátra, majd olyanokra, amikről csak könyvekben olvasott, végül olyanokra is, amikről addig soha nem hallott.

Ez utóbbiaknál akárhogyan kérdezgette az embereket, mi a település neve, hová keveredett pontosan, mindig csak orr alatt eldörmögött, a somolygástól alig érthető válaszokat kapott. Tele volt a szeme és a füle porral; elfogadta, hogy rosszul hallja, amit mondanak, ahogy azt is, hogy egy ideje a saját gondolatait sem. Az viszont már nagyobb megrökönyödést okozott, hogy nem emlékezett, mióta tart, de a környék, ahol gyalogosan kereste a következő fuvart, egyre furcsább lett.

Egyszerre volt hószag, miközben tűzött a nyári nap. Fújt a szél, és ahogy körbenézett, tisztán látta, hogy az útjelző táblák már csak visszafelé mutatnak: előre az út elfogyott.

Egyik oldalon egy élelmiszerüzlet, másik oldalon egy múzeum volt, középen egy falban végződő aszfaltút.
Nagyot sóhajtott, hát ennyi volt. Az üzlet ABC villogó neonfényét a múzeum Te - tárlat belőled pulzálása váltotta, és a huzat ismét átjárta a gyomrát, úgy döntött, hogy nem harapnivalót szerez, hanem benéz a kiállításra.
Amint belépett a múzeum ajtaján, az üres falak mocorogni, recsegni kezdtek, a krémszínű szobák megteltek festményekkel és tárgyakkal, az első szoba közepén ismét megjelent nagy betűkkel a cím.

Ahogy az agya felfogta azt, amit a szeme hirtelen befogadott, hátrahőkölt és jobb híján a falburkolatba kapaszkodott meg.

A falak telis-tele voltak dolgokkal, amiket valaha szeretett: az első szoba elején családja képe, a gyerekkori ház kádja, az a bizonyos macska, az első szerelem, a kávéfőző leégett füle, az a barát, a pokróc, a könyv, a mosolytól alig látszó szempár, a bajusz, a sarok…

Falta egyik képet a másik után, fel se fogta, és már más életszakasz szeretett részleteinél járt, szája megtelt könnyes, sós ízzel.

Az alagút huzatja eltűnt, a vállak eddig észrevétlen merevsége lassan elindult lefele, nagy levegőt vett.