Hogy jutottunk el odáig, hogy bármit le lehet írni? Miért nincs egy vonal, amit olyan témáknál, mint a rák, nem lépünk át?

Én még akkor kezdtem el a rákról írni, amikor ez nehéz téma volt. Nem volt mindennapos, inkább nem írtak róla, mint igen, de végülis volt rá lehetőség, hogy ha valakinek ez a kattanása (hát nyilván nekem), akkor csinálja. És kiderült, hogy tulajdonképpen igény is volt az informatív, tudást, bátorítást adó cikkekre, mert az emberek féltek a ráktól. Nekem meg volt tapasztalatom, és segíteni akartam.

Néhány évvel később, 2013-ban kezdtem el írni a blogomat. Nem szeretem magam fényezni, de büszke vagyok rá, mert ez volt az első olyan felület, ami nyíltan megmutatta, hogy milyen, ha az embert 32 évesen, egyik nap áttétes mellrákkal diagnosztizálják. Az írás persze kicsit terápia is volt, de főleg hasznos akartam lenni. Kapaszkodót akartam adni és megmutatni a valóságot, hogy akik ebbe a helyzetbe kerülnek, nekik már ne legyen olyan ijesztő, legyen támpont, hogy mit hogyan.

Egy ideig ez működött is. Aztán egyszer csak a szuper tartalmak helyét szépen lassan elkezdték átvenni az olyan történetek, amiket eléggé ki lehet színezni a megfelelő mennyiségű kattintásért, vagy bele lehet csomagolni valami csodaszer reklámját, az se volt baj, ha maga a sztori nem is rákról szól, de legalább a címben lehet sejtetni, hogy talán arról. Istenem, azok a címek...

Én mindig nagyon vigyáztam, vigyázok most is, hogy amit leírok valós legyen, hiteles. Alaposan meggondoltam minden egyes szót, hogy biztosan olyat írjak, ami előre visz. Már akkor viszketést kaptam a kattintásvadász címektől.

Aztán egyik nap az akkori szerkesztőm azt mondta „ez így nem elég érdekes”. Az volt az utolsó napom, amikor cikket adtam le magazinnak.

Mostanra pedig a blogomat is parkolópályára tettem. Egyszerűen nincs már erőm, és nem is akarok versenyezni. Nem akarom túlkiabálni a zajt.

Lehetett volna ezt jól is csinálni. Dehát most mi van nekünk?

Huszadrangú külföldi oldalakról még rosszul is fordított „művek”, fizetett cikkek, amik nyilván rettentő hitelesek, meg celebek, akik még betegek se tudnak méltósággal lenni, és szövetséget kötnek bárkivel, aki hajlandó róluk írni, bármi legyen az.

Ha beírom most a Google-be, hogy „áttétes mellrák”, az első cikk amit kiad, az enyém, 2020-ból. Ami amúgy vagány. De a többi megbízhatónak mondható is több éves.

És ez baj. Mert azzal, hogy mostmár a macskámnak is van saját tablete amin tud chatelni a 95 éves nagynénémmel és együtt pörgetik naphosszat a közösségi médiát pont sokkal több edukatív cikkre lenne szükség, hogy ellensúlyozni tudja a rengeteg minimum kérdéses tartalmat. És igen, bele kellene férnie, hogy teret kap néhány ilyen cikk rendszeresen úgy, hogy ezeknél nem számít a kattintás. Azt már nem is merem bedobni, hogy bizonyos témáknál kellene lennie egy olyan vonalnak, amit nem lépünk át, mert ártunk vele. Na, nem most azonnal, majd később, hónapok, évek múlva, csak akkor már úgyse fog emlékezni senki. Csak hát, ha az emberek olvasás előtt gondolkodnak, az nem akkora biznisz. Így megkapjuk a napi hetvennyolc cikket valamelyik celebünk rákjáról, meg a hihetetlen kutatásokról, amikről amúgy még senki nem hallott, meg a természetes praktikákról, amik majd meggyógyítják meg megelőzik a rákot, aztán majd nagy kegyesen kapunk egy fizetett cikket is október táján, mert valakinek eszébe jut, hogy olyankor van valami világnap.

Miért káros ez?

Mert nyilván ártatlannak tűnnek ezek a cikkek, mégis nagyon sok tragédia van mögöttük. Olyanok, akik még élhetnének, de a félelmeik, kétségbeesésük erősebb volt az eszüknél, és hittek a hamis információknak, a szép ígéreteknek. Igen, a betegek félnek, mit félnek, rettegnek, fogékonyak bármire, mindenre, ami segítséget ígér, akkor is, ha ép ésszel tudni lehet, hogy hazugság. De ők csak meg akarnak gyógyulni, és azt mondani, hogy mindent megpróbáltak.

Mert az emberek egy erősen eltorzított képet kapnak. Minden, ami megjelenik, minden történet, egy kicsit színesebb, szagosabb, szomorúbb, meghatóbb és elképesztőbb lesz, mint a valóságban. Csupa cukormáz, tip-top jelenség felváltva a sírásig hatódással… lehetőleg saját magán. Ezt Mancika végignézi otthon a Facebook mögé bújva, elismerően bólogat, aztán amikor találkozik egy igazi rákbeteggel, aki ott áll előtte teljes valójában, ami nem felel meg ennek a felépített képnek, amit Mancika magáévá tett, akkor Mancika fel fogja kérdezni, aki előtte áll, mert mégis mitől lenne fáradt, meg mitől lenne rosszul, hát a facén látta, hogy ez nem olyan nagy dolog.

Mert a beteg, aki ezt a torz képet látja, és márpedig nem érzi jól magát, fáradt, az életéért küzd belül minden nap, el fog bizonytalanodni. Meg fogja kérdőjelezni saját magát: mindent megtettem? Mit csinálok rosszul? Nekem mért nem megy úgy, mint másnak? És innen nagyon könnyű eljutni a szégyenig. Mert nem tudsz úgy teljesíteni, mert biztos valamit elrontottál, nem tettél meg mindent, bár nem tudod mit lehetne még.

És ezek a dolgok szépen csendben közrejátszanak abban, hogy a nők félnek elmenni a szűrésre, amire hívják őket. Abban, hogy rengeteg beteg marad egyedül a nehéz gondolataival, mert magát hibáztatja, és nem mer segítséget kérni, és a Mancikák sem segítenek, még bele is rúgnak. Abban, hogy család azért veszíti el egy szerettét, mert félt a betegségtől, mert hitt a hamis segítségnek, a torz képnek.