Sikoly = nevetés

A következő hónapokban valószínűleg több ehhez hasonló rövidebb, ötletelve elemző írással fogok jelentkezni. A horror végre visszakerül a napirendre, sőt, most egy darabig valószínűleg csak erről lesz szó.

Ilyesmikre számíthattok: valami elemzés a Widow’s Bay című sorozatról, ha érdekesnek találom (még nem láttam), írás Lovecraftról vagy egy-egy novellájáról, valami a Drakuláról és a gótikus irodalomról, Robert W. Chambers, talán Ligotti.

Majd akarok írni valamit a ‘80-as évek kultikus blockbustereiről és arról, vajon hová tűnhetett az a – Nietzsche után talán dionüszoszinak – nevezhető transzgresszív szellem, ami a ma elemzett Gyilkos bohócok az űrből című filmet is átjárja, és miért lett minden baromi tudományos, de közben totál eredetietlen és komolykodó. Szóval, ne iratkozz le, várnak még meglepetések.

Az alábbi elemzés nem igazán tartalmaz klasszikus spoilereket, de ha még nem láttad a filmet, talán érdemes lehet megnézni előtte, bár a gondolatmenet inkább körüljárja, mint tételesen tárgyalja.

Humor és horror között látszólag kibékíthetetlen az ellentét. A humor felemel és feszültséget old, a horror feszültséget teremt és összelapít. Egyik mintha aláásná a másik eszköztárát, és mintha csak kiegészítésként férne meg egyik a másik mellett: a poén arra szolgál, hogy enyhítse a nyomasztást, a nyomasztás arra, hogy megakadályozza a könnyedséget.

Aki azonban járt már vidámparkban, tudja, hogy nem is olyan könnyű megkülönböztetni a sikolyt a nevetéstől. Elég csak egy pillanatra kizökkenni a vurstlik és a süvöltő hullámvasutak zajából, és máris világossá válik, hogy hamis az ellentét: nevetés és sikoly ugyanannak a reakciónak a két különböző artikulációja.

Bár a vidámpark kontrollált környezete könnyen észszerűsíti a biztonságérzetet, az első valóban rémisztő emelkedővel a ráció a mélyben végzi. A körülményekbe és a kiszámíthatóságba vetett bizalom képe megtörik, mögüle kivillan a józan ész irracionális karaktere: az ember egyszerre távolodik el valamitől, és kerül közelebb valamihez.

Valamihez saját magában. Az ősemberhez talán, aki amikor meglátta az első villámot végigcikázni az égen – felüvöltött. Vagy felnevetett. Az artikulálatlan őskáoszra nehéz máshogy reagálni, mielőtt az arcunkba zúdul.

De hogyan lehet rettegést és vidámságot olyan magától értetődő egységként működtetni, mint egy hullámvasúton?

Ezen a kérdésen felbuzdulva néztem meg a Gyilkos bohócok az űrből (Killer Klowns from Outer Space) című 1988-as kultfilmet.

Share

A Bohócok nem az a fajta film, amit könnyű komolyan venni. Már a címe hallatán is röhöghetnékünk támad, az alapkoncepció pedig nagyjából ki is merül annyiban, amennyit a cím sugall: gyilkos bohócok az űrből. A történet szerkezete a ‘80-as évek végére rutinszerűvé váló horrorsablonokból építkezik, és annyira campy (kb. ironikusan erőltetett, de szeretnivaló), amennyire csak lehet. Vidéki amerikai város, szerelmespár, impotens hatalom, a főszereplő kéjenc és balfék haverjai stb.

Ebbe a szituációba rondít bele az Anomália, a megszokott rutinokat kikezdő különös esemény. Az amerikai középosztály ártatlannak és megszokottnak tűnő hétköznapjait ártatlannak tűnő, merőben hétköznapi szörnyetegek ostromolják: űrből érkezett gyilkos bohócok, akik trükkökkel és játékokkal csalják tőrbe az áldozataikat. Először a város határában verik fel a cirkuszi sátrukat, majd egyre beljebb tolakszanak az emberek életvilágába, egészen a fürdőszobájukig.

A bohóc itt minden tekintetben a tökéletes ragadozó klasszikus horrortoposzának szerepét játssza, sőt, bizonyos fokig az Alien sorozat xenomorfjának afféle groteszk karikatúráját is felfedezhetjük benne, de neki a vadászat nem létharc és reprodukció, inkább szórakozás és feltöltődés. Alkalmazott stratégiája a csapdaállítás, és nem az üldözés logikáját követi: figyelemfelkeltésre és meglepetésre támaszkodik.

Ez a csapdaszerűség a koncepció és a cím abszurditásában a film metaszintjén is megjelenik, amely szinte kikényszeríti a reakciót a befogadó részéről. A mű maga is a címszereplő bohócok perspektíváját és működését közvetíti a néző felé ezen a bombasztikusságon keresztül: először felkelti annak érdeklődését, aztán megpróbál ráijeszteni.

A Gyilkos bohócok ugyan campy film, de nem úgy, ahogyan a korabeli legtöbb „popcorn horror” campy.

A történet amerikai kisvárosi keretezése nem arra hívja fel a figyelmet, hogy „nézd, ők is olyanok, mint mi”, hanem éppen a normalitás mesterkélt jellegére mutat rá. Az „olyanok, mint mi” önkényességére, vagy még inkább arra, hogy milyen is az a bizonyos „mi”, ha egy másik perspektívából nézzük. Ezt a film az alaphelyzet és a karakterek „kisszerűségének” groteszkig torzításával éri el.

A megszokottság ezzel az ábrázolással nem a formális egalitarizmus szenvelgős giccseként működik, ahogy például sok Stephen King-adaptációban, amelyekben kulcsfontosságú elem a karakterekkel való azonosulás, amely végső soron a befogadók nárcizmusának és komfortérzetének kielégítését szolgálja. A Bohócok nem veszi komolyan sem a nézőit, sem saját magát.

Morális intelmek és tanulságok helyett azt mondja: „a hétköznapok is nevetségesek és abszurdak, minek komolykodni? Pláne azonosulni?”. Így maga a hétköznapiság szűnik meg hétköznapinak lenni, az űrbohóc karaktere pedig inkább a zűrzavar okozataként, és nem annak okozójaként artikulálódik. Avagy: a bomlás a rendszer integráns része, kialakulása szükségszerű, a bohóc ennek csupán hordozója és megjelenítője.

Másképp: a káosz mindig is jelen volt, csak senki sem vette észre.

Ez a tétel szépen összegződik a kéjenc Terenzi testvérek karaktereiben, akik egy bohócos fagyiskocsival járják a várost és már a bohócok érkezése előtt is jelen voltak afféle különc futóbolondokként. Később aztán meghatározó szerephez jutnak a konfliktus megoldásában, amellyel az excentrikus is helyet kap a világ sorsának alakításában.

Számos olyan horror alkotással találkozhatunk, ahol az Anomália feloldja, leleplezi a status quót – hogy aztán rendre stabilizálja is azt –, de kevés olyannal, amelyben már maga a rend is egy bohózat, ám ez fel sem tűnik a benne élőknek. Sőt: még a történet legvégére sem tudatosul a karakterek számára a saját világuk válsága, így a szörnyeteg „igazsága”.

A „Legyőztük őket?” utolsó kérdésére újabb adag savpite a válasz – és jön a stáblista.

Groteszk szemszögével a Bohócok nemcsak a hétköznapiság felfogását változtatja meg, hanem a humor és a félelem viszonyrendszerét is átstrukturálja. Emiatt a nevetés és a sikoly mint jelek jelentéstartalma is megváltozik, hiszen a kettő itt szervesen kapcsolódik egymáshoz. Ha a bohóc karakterét kicserélnénk például a xenomorféra, nem egyszerűen nem működne a koncepció, hanem nem is ugyanazt a koncepciót kapnánk, a poénok lehetséges helye és funkciója is megváltozna.

Nevetést és félelmet ugyanaz az eszköztár működteti: az árnyjátékos jelenet szórakoztató vásári mulatságnak indul, aztán természetfeletti gyilkossággá alakul. A bábjátékok, a vízipisztolyok, a röhejesen apró trambulin, a gumikalapácsok, a lufi – egyik sem fegyver, és nem is a geg puszta kelléke, hanem a kettő egyszerre.

Ugyanazok a tárgyak ugyanazzal a gesztussal képesek nevettetni és ölni, és ezzel a film következetesen felszámolja a félelem és a humor közti szimbolikus határt is, hiszen beazonosíthatatlanná válik egyik vagy másik konkrét forrása.

A horrorelemeket a humor nem egyszerűen kiegészíti, hanem leképzi – és megfordítva.

Nem a gyilkostól félünk a bohócban és nem a bohócon nevetünk a gyilkosban, ez a kettő egy és ugyanaz: mindkét válaszreakciónk ugyanarra a jelenségre vonatkozik, így a jelentésük is azonos. A reakció „valódi” tárgya, végső referenciája ismeretlen, ezért nem is lehet mire redukálni a kiváltó okot. A horror/humor a világ szervezőelveként működik, szörnyei nem körülírható-behelyettesíthető metaforaként vagy allegóriaként funkcionálnak, hanem a maguk legősibb, mitikus-misztikus formájában jelennek meg, lényegileg irracionálisként.

A popcorn-fegyverek és savpiték világában nincs és nem is lehet helye sem a traumáknak, a pszichének, a filozófiának vagy a tudományos magyarázatoknak, amelyek a legtöbb horrorban csupán arra szolgálnak, hogy visszatereljék az embert a ráció „helyes” ösvényére, és a néző békét leljen a vasárnapi vidámparki szentmise után.

A gyilkos bohócok univerzumában egyedül az őskáosznak van helye: a teremtés és a pusztítás önkényének, a kreativitás pózok nélküli, szégyentelen erejének.