Homo delirans

Ebben a hónapban egy rövid horrornovellával akartam jelentkezni, de sehogy sem tudtam nekiállni. Eléggé kimerített agyilag a tanulmányírás, plusz nincs is olyan ötletem, amit érdemes lenne megírni ekkora terjedelemben. Arról nem is beszélve, hogy a regényemet is be kéne végre fejezni. Szóval, ez most valami más lesz, megspékelve egy rövid könyvajánlóval.

Ha olvastad már valamelyik esszémet, feltűnhetett, hogy nem szeretem a „nagy generációnak” nevezett írónemzedék irodalmát. Krasznahorkait sem. Tőle egyedül a Sátántangót olvastam még anno idején, de nem tetszett. Túl modoros, túl cselekménytelen. Az egész egy metafizikává meszesített sodródás, totalitássá emelt hangulat. Utóbbiban egyébként még akár erősnek is lehet nevezni, de nekem hamar önismétlővé és unalmassá vált a magvasnak beállított lírai pózolás. Nem az a bajom vele, hogy „nehezen olvasható” – mintha egy rendes horror vagy sci-fi ne lehetne az –, hanem az, hogy minek kell háromszáz oldalasra dagasztani azt, amit meg lehet írni egy novellának. És amennyire később belenéztem a szerző más munkáiba, illetve olvastam róluk kritikákat, úgy tűnt, azokkal is hasonló a helyzet: hasonló témák, hasonló stílus. Nekem pedig az az egy is bőven elég volt.

Hogy most megkapta a Nobel-díjat, az egy tök jó dolog, mert mindenki úgy csinálhat, mintha olvasna könyveket. És nekem is van miről írni az e havi hírlevélben. Krasznahorkai is örül és én is örülök – abszolút nyertes szituáció.

A közéleti lecsapódása a dolognak persze kevésbé kellemes. A szokásos made in Hungary színvonal. Egy skizofrén két személyisége hadakozik egymással: az egyik azt sziszegi, hogy örülnöd kell, örülnöd kell, örülnöd kell, a másik, hogy nem szolgált rá, nem szolgált rá… És ez a kettő, vagyis egy elmebeteg terrorizálja egymást a fürdőszobában a tükör előtt. Kaparja a csempét, tépi a haját, a ruhája a földön, meztelen, üti a villanykapcsolót, nyál fröcsög, üveg törik, sikoly, a levegőt beteríti a fémes vérszag, elkeveredik a vasárnapi rántott hússal, de még mindig nem jön senki, hogy végre ráaggassa azt a rohadt kényszerzubbonyt erre a nyomorultra, esetleg leüsse, pedig már tőle zeng az egész kibaszott lépcsőház. Hát, már pihenni sem lehet, a kurvaistenit. A szomszédok kidugják az orrukat a lakásokból, átsuhan az agyukon, hogy talán csinálni kéne valamit – de mit? –, mielőtt újra ráfordítják a kulcsot.

Homo delirans őrjöng tovább. Egy nagymonológ közepénél tart éppen. Szónokol a népéhez, a milliónyi kis poratkához a szőnyeg szálai között. Egy egész birodalom lapul odalent, és ő vette észre először. Poratkizmus, igen ez lesz a neve az új gondolatnak, ez mesteri! De aztán ellentmond, legyen inkább atkoporizmus, az hasonlít az aktivizmusra meg a korporativizmusra is, ami tök jól hangzik meg egy tudomány is, vagy mi. Releváns, fontos embernek hiszi magát: egy iránytű fénylő hegyének – nem tehet róla, így született. Iránytűnek. Ezen felnevet, milyen szellemes! A poratkák nem értik, zavartan lapítanak. Igazából ott sincsenek, nem is figyelnek rám a rohadt tetvek, kinek képzelik ezek magukat, homo deliransnak nincs is padlószőnyege. Két perccel ezelőtt dobta ki az emeletről. Majdnem el is talált vele egy járókelőt, de annak se tűnt fel semmi. Közönyös arccal menetelt tovább, miközben egy amerikai podcastot hallgatott arról, hogy hogyan legyen hatékony nyárspolgár, csendesen zakatoló biorobot, a farkát csóváló palotapincsi, rendes buddhista. Amolyan igazi jó ember.

Homo delirans, a poratkák királya pedig csak üvölt és üvölt tovább a teraszról, egyre hangosabban, egyre összefüggéstelenebbül, már azzal fenyegetőzik, hogy leugrik, de csak a csend válik egyre fültépőbbé a hörgése visszhangjában. A szomszédok lassan megszokják, hát mit lehet tenni, ez mindig is ilyen volt, meg ilyen is lesz. Az a hogyishívják, az a nagy író, az a mi a neve is megírta, hogy remény nélkül amúgy se lehet semmit se csinálni, vagy hogy van, az meg nincs, átgörög rajtunk még a hétszentség fasza is, univerzális meg örök érték, mert megkapta érte a Nobel-díjat, azt mondják, a seggét nyalja mindenki. Most én mit okoskodjak itt? Ki vagyok én, bassza meg!? A szomszéd?

És ha már homo delirans, akkor Bajusz Orsolya Patkánykirály című könyve.

Megígértem a szerzőnek, hogy írok róla néhány gondolatot, hátha így többekhez eljut, annak ellenére is, hogy egyébként azt gondolom, hogy a kritikusok ezt bizonyára sokkal jobban meg tudnák csinálni. Plusz, rühellem, amikor kb. ugyanabba a generációba tartozó írók veregetik egymás vállát, vagy köpködnek egymásra nyilvánosan. Én alapvetően a professzionalizmus híve vagyok, noha a status quo irodalma elleni kritikáimból valószínűleg az jöhetett le egyeseknek, hogy az a bajom, hogy „már” az irodalmi élet is olyan, mint egy „sima munka”, és nem párás szemű templomi liturgia. Tévedés. Ennél komplexebb a helyzet – de most nem rólam van szó.

Egyszer valahol arról írtam, hogy egy LMBTQ vagy náci tartalmú mű sem kaphatna állami támogatást a mai Németországban vagy itthon, legyen akármennyire is „zseniális” – azaz kanonikus-komilfó – formailag. Vagyis még a legformalistább esztétika mögött is vannak implicit tartalmi szempontok. Tehát: a tartalom mindig megelőzi a formát, ahogy a pluralizmus sem semleges-objektív, hanem részrehajló és ideologikus, azaz hatalmi.

Nos, Orsolya első műve jól illeszkedik ehhez a gondolatmenethez. A Patkánykirály ugyanis éppen azokról a szereplőkről rajzol egy elég negatív képet, akik a kulturális és szellemi élet területén dolgoznak, mindenekelőtt az aktivista „értelmiségről”. Csakhogy teszi ezt a destruktív kritika szemüvegén keresztül, ami nem „jót” akar a Szektának, hanem kilépni belőle, implicite elpusztítani azt. Valószínűleg éppen ezért nem foglalkoznak ezzel a regénnyel a kritikusok sem, mert „kiszagolták”, hogy ez alapvetően mégiscsak róluk szól. Akiket pedig lepatkányoznak, azok nyilván nem fogják megköszönni ezt. Ez különösen érdekes onnan nézve, hogy a mű egyébként egy – idézőjelek nélkül ezt nem vagyok hajlandó leírni – „nagy presztízsű” kiadónál, a Tiszatájnál jelent meg NKA támogatással, ráadásul formailag is a kortárs szépirodalomhoz illeszthető.

Íme a kivétel, ami erősíti a szabályt!

Orsolya egyébként nem tartja magát írónak. A Patkánykirályt is „teóriafikciónak” nevezi, ám az furcsa lenne, ha ez bármi szerepet is játszana a könyv körüli hallgatásban. Sokkal inkább azt gondolná az ember – lévén a szerző még a tetejében kutató akadémikus is –, hogy éppen emiatt kapnának rá az alkotásra.

Első pillantásra a mű megjelölése egy ügyes szerzői stratégiának is tűnhet. Egyfajta „átkeretezési manővernek”, amellyel a szerző megkerüli, hogy alkotását pusztán irodalomként vagy elméletként olvassák, és ezzel mindjárt két legyet üt egy csapásra, hiszen így mindkettőként is olvasható. Két potenciális olvasótábor is találhat benne magának valamit.

Második pillantásra azonban inkább úgy látom, hogy a Patkánykirály mindkét legyet elvéti, és a műfaji meghatározás inkább a kiforratlanság jele. Itt persze egy elsőregényes szerzőről van szó, csakhogy találkoztunk már nem egy és nem kettő nemkonvencionálisan konvencionális első regénnyel, amely sokat ígér, ám annál kevesebbet teljesít. Sokszor semmit. Ezek a regények akkor lesznek „remekművek”, ha valamelyik befolyásos író kölkei csinálják őket. Egyébként a szerzőjükkel készül egy-két interjú, aztán a süllyesztőben végzik. A totális elhallgatás viszont szokatlan.

De miért mondom azt, hogy a teóriafikciós megjelölés ellenére a Patkánykirály szépirodalom?

Azért, mert a szerző nem dolgozta ki a teóriafikció elméletét más formákban, „önmaga felől” pedig nem lehet olvasni egy művet. A műimmanens esztétika egy kókler baromság (lásd. feljebb). Nem lehet valamit teóriafikcióként olvasni, ha az a legelső teóriafikció. És mivel a teóriafikció nem egy létező hagyomány, ezért a befogadó a legkézenfekvőbb, kiépített hagyomány viszonyában fogja értelmezni, ami pedig a kortárs szépirodalom. Innen fogja feltenni az összes a sajátos műfajmegjelelösére vonatkozó kérdést.

Tudniillik – vagy hát, halljam az ellenérveket –, nincs olyan, hogy „sima irodalom” és „tiszta önkifejezés”. Maximum az van, hogy az író nem foglalkozik irodalommal, és „csak írni akar”, abban a tévhitben, hogy ő irányítja a művét – és nem az őt. Ezt a problémát csak esztétikával és olvasással lehet kiküszöbölni. A „született költő” egy 19. századi diskurzus terméke, konkrét funkcióval és társadalmi háttérrel, nem egy ahistorikus igazság, amit 1:1-ben át lehet emelni a 21. századba.

Ha tehát a szerző a teóriafikció nyomvonalán haladna tovább, és műve narrátorához hasonlóan a saját útját akarja járni, akkor szerintem két lehetősége van. Vagy explicite kidolgoz egy irodalmi programot, mint pl. a futurizmus, amelyet követve megvalósítja a teóriafikciót. Vagy megpróbál reflektáltan és következetesen alkotni, a többi művét is valahogy a teóriafikció szellemiségében létrehozni, és ezt addig csinálja, ameddig annyira szét nem feszíti a kortárs szépirodalom hagyományos befogadói kereteit, hogy azzal megteremt egy új hagyományt, amire később mások is rácsatlakozhatnak (valami ilyesminek látom a mai kortárs weird irodalmat, egyébként). De ez persze nem pusztán az ő döntése lesz, hiszen az olvasókat nem tudja irányítani, csak orientálni.

Szóval, Bajusz Orsolya első műve érdekes, bár az én ízlésvilágomtól távol áll, ennek ellenére is ajánlom a beszerzését azoknak, akik olvasnának valami sajátosat, illetve kicsit kilépnének a komfortzónájukból. Vagy akarnak röhögni egy jót, mert amúgy vannak benne vicces dolgok. Leginkább azoknak ajánlott, akik megfordultak már bölcsész- vagy más társadalomtudományos karokon, nem zavarja őket a sokszor tudományos nyelvezet – nekik viszont mindenképp.

Leave a comment