Az év első esszéjében a már megszokott irodalomszociológiai vonalon megyek tovább. Ezúttal egy máig tartó geopolitikai mozgásba és generációs harcba ágyazom be a magyar irodalom fejlődését. Ennek vannak aktuálpolitikai áthallásai is, ha téged nem érdekel az ilyesmi, ez esetben ajánlom a Sikolyok rovatot a horrornovelláimmal (áthallásokat valószínűleg itt is fogsz találni, csak máshogy).
Ha viszont érdekel a dolog, akkor meg kell jegyeznem valamit: a köznapi értelemben nem vagyok sem jobb-, sem baloldali. Ha bal lábbal kelek fel, a jobboldalt utálom jobban, ha jobbal, akkor a balt. Engem az önvédelem és az önkormányzás – végső soron a szabadság – motivál, az összes ilyen irományomat innen tessék olvasni.
Lehet persze ezt is politikai állásfoglalásként értékelni, amiben nyilván van igazság, csak hát melyik politikai oldal propagálta nyíltan a szolgaságot, ha a sajátjairól volt szól? Régebben ugyan írogattam balos felületekre, de rájöttem, hogy mást gondolok a világról. Részben ezért is hoztam létre ezt a rovatot: hogy szektás nyomástól függetlenül írhassak.
Irodalmi szöveggel majd csak a regényem befejezése után fogok jelentkezni. Legkorábban márciusban.
A nyugati világ új korszak előtt áll. Idővel új tudományágakat, új filozófiát, új művészetet és új intézményeket fog létrehozni.
Érzi ezt a Régi Ember is.
Egyre-másra ábrázolja magát hazafinak, népinek, kereszténynek, antiwoke-nak, szólásszabadság-pártinak és így tovább, miközben tegnap még összeesküvés-elméletnek és proli babonának bélyegezett mindent, amiről nem tanult az egyetemen. A fennálló rend kapuőre enged a pillanat nyomásának, és lassan egy csónakban evez az ellenlábasával – ugyanabba az irányba.
Nemcsak a közélet és a politika, hanem a kultúra is megújul. Sőt, előbbi éppen azért változik, mert utóbbi már megváltozott. A nyugati fiatalok – mindenekelőtt a zoomerek – nem kérnek az öregekből, csendben fellázadtak ellenük és a világuk ellen. Az irodalomban csak „nagy generációnak” nevezett boomer- vagy Ratkó-nemzedék teljesítményeire hosszú távon valószínűleg a dacos és keserű feledés vár.
A Régi Ember épp ez elől menekülve imitálja a formálódó, zavaros Újat, hogy releváns maradjon. De teszi ezt a saját – vagyis a múlt – igényeinek megfelelően, azokkal összhangban. Ösztönös-habituális stratégiáival azonban éppen a saját pusztulását gyorsítja fel: hiszen kit érdekel a megfelelési kényszeres másolat, amikor van helyette autentikus, önmagát felvállaló eredeti is?
Amint ezt a Régi Ember is belátja, átáll másodhegedűsnek a korábbi konkurenciájához, és lezárul egy ciklus.
Az egykori vasfüggöny nyugati felén levő országok mintha a kelet-európai rendszerváltásokhoz hasonló eseménysorozatok irányába haladnának. Sőt, jelenlegi válságuk részben a mi rendszerváltásainkkal és azok utóhatásaival hozhatók kapcsolatba, mindenekelőtt a Szovjetunió összeomlásával.
A német sajtóban csak „orbanizációnak” nevezett jelenség a valóságban nem a „Nagy Ember” gonosz/jó géniuszának terméke, hanem a szocialista blokk felbomlásával, a pártállami elitek hatalomátmentésével és az erre adott társadalmi reakciókkal függ össze. Továbbá, nem választható el a térség amerikai érdekszférába való átkerülésétől sem.
A nyugati hatalmaknak ‘89-re már egyáltalán nem állt érdekében, hogy Kelet-Európában egy forradalmi hullám söpörje el a szocializmust. Tőkésosztályaik ekkor már legalább egy évtizede üzleteltek a hatalmon levő kommunistákkal, a biznisznek pedig nem tesz jót a radikális változás. Ennek megfelelően a nyugati elitek számára is kedvező helyzetet teremtett az apparátusok liberálissá és újkapitalistává átvedlése.
A máig büszkén emlegetett „békés átmenetről” van itt szó, ami a régi-új eliteknek stabilitást, a közép- és a munkásosztálynak lecsúszást és nyomort hozott.
Az egypólusú világrend kialakulásának árát nem a centrumországok, hanem a (fél)periféria fizette meg, ezért a társadalmi feszültségek is itt törtek fel először. Ezek aztán más konfliktusokkal együtt (gondoljunk csak a 2008-as gazdasági világválságra vagy az afganisztáni háborúra) begyűrűztek a birodalmi központokba, és túlterhelték a hidegháború utáni berendezkedést.
A „történelem végének” fukuyamai világát tehát végső soron a saját sikeressége ásta alá.
Ami Magyarországon múlt és jelen, a nyugati országokban egyre inkább a jövőnek tűnik. Ezt Tamás Gáspár Miklós is kristálytisztán látta már akkor, amikor a „nemzeti konzervativizmus” még csak egy viszonylag elszigetelt, hazai jelenség volt.
Ma már a híresen antinacionalista Németországban is az Orbán-barát AfD vezeti a közvélemény-kutatásokat, de Nagy-Britanniában és Franciaországban is hasonló a helyzet. Még a világ vezető állama, az Egyesült Államok is rálépett erre az ösvényre, és úgy fest, rajta is fog maradni.
Mindenhol az anti-establishment vagy magukat akként ábrázoló mozgalmak törnek az élre.
Ha e makroképpel a háttérben gondolkodunk a kortárs magyar szépirodalomról, annak fejlődése is egészen más perspektívába kerül. Az Esterházy, Krasznahorkai, Lengyel stb. alkotta „nagy generáció” nagysága sem lesz evidencia többé, hanem valahogy a hidegháború és a rá következő évtizedek társadalmi viszonyainak hálójába kerül.
A díjak, a „szerző halálának” koncepciója, a műimmanens olvasat, a „szociálisan érzékeny művészet”, a magyar irodalomszociológia totális nemléte vagy a hazai és a külföldi kritika olyan ömlengései, mint hogy „Kortárs Író korának Z-je és a század legnagyobb írója” – mind-mind bűzleni kezdenek.
Foszlani.
A múlt ténylegesen is múlttá kezd válni, és többé nem egy csoszogó-rángatózó holttestnek tűnik, amelyik a harapásaival mérgezi a jövőt. A kiépített tekintélyeket fokozatosan elnyeli a „nézőpont kérdése”, ami eleinte csak frusztrációt és nihilizmust szül. Aztán a horizont tisztulásával ez is megszűnik. Marad a kérdés: „Mi legyen most?”.
Az utolsó zombit levágó ember pedig egy kihalt mezőn találja magát, véres láncfűrésszel a kezében. Szinte fuldoklik a szabadságtól.
A posztposztapokaliptikus kor azonban még nem köszöntött ránk. Járnak még köztünk halottak.
Úgy hívják őket: a középnemzedék.
Bár a hazai kritika szerint mintha a ‘90-es és a ‘00-es években pályakezdő középgeneráció is rutinszerűen termelné a „remekműveket”, ezekkel ritkán találkozni idegen nyelveken. Ha az olvasó járt már nagyobb könyvesboltokban külföldön, tudja, miről beszélek.
Magyarországon máig nem találunk egyetlen olyan világszerte széles olvasóközönséggel rendelkező szépírót sem, mint amilyen például a norvég Karl Ove Knausgård vagy az izlandi Jón Kalman Stefánsson. Ez különösen érdekes annak fényében, hogy ezek a szerzők a magyarnál is kisebb nyelveken alkotnak, mégis képesek tartósan jelen lenni a világpiacon.
Ugyanez nagyjából elmondható az idősebb korosztályról is: az egyetemi-akadémiai világon kívül ők sem túl ismertek. Krasznahorkai is a Nobel-díja után tudott kitörni a buborékból, és nem előtte.
Nem véletlen, hogy Demeter Szilárd elsősorban éppen a középgeneráció szépírói számára hozta létre a Térey-ösztöndíjat, hiszen ők szorulnak rá leginkább az állami dotációra a fennmaradáshoz.
Ennek egyik fő oka, hogy számukra – ellentétben a „nagy generációval” – nem adatott meg a lehetőség, hogy kapcsolati és kulturális tőkét halmozzanak fel a szocializmusban, így nem is volt miből építkezniük a rendszerváltás után.
New Yorkból vagy (Nyugat-)Berlinből nézve pedig ezek a szereplők már csak sima íróknak tűntek, és nem egy egzotikus diktatúra egzotikus áldozatainak. (Persze az elődeik sem voltak azok, hanem a pártállam felülről szervezett, kulturális kirakatellenzéke, de ez most mellékes.)
A középnemzedék látszólagos unalmassága ellenére mindmáig tendenciaszerűen az idősebbek által lerakott kulturális rezsim keretei közt dolgozik. Ideértve mind az intézményi hátteret, mind a tágan értett világképet. Bizonyos szempontból ez még a „szórakoztató” írókat is jellemzi, akik saját magukat is igen gyakran az uralkodó normarendszer viszonyában értelmezik (és gettósodva ágálnak ellene vagy „kultúremberhez” méltó módon bólogatnak hozzá, hátha esik nekik is egy díj).
És éppen ez a fő különbség e két írónemzedék között: hogy az egyik a másik jelenlététől fojtogatva dolgozik.
Míg a „nagy generáció” a rendszerváltás átrendeződésével a feledés homályába taszíthatta saját elődeit és versenytársait, ez a luxus a fiatalabbaknak már nem adatott meg.
Tudniillik, a posztkommunista kritika szisztematikusan kiszorított minden olyan írót a kánonból, akit nem tudott felfűzni a saját formaközpontú fejlődéstörténetére, amelynek a végén Esterházy és társai álltak. A „nagy generáció” így egy ahistorikus, önnemző nemzedékként tűnhetett fel, és kizárólagosságánál fogva ellentmondás nélkül sajátíthatta ki az állami infrastruktúrát. Vagyis a többség által megtermelt javakat. (Erről itt írtam részletesebben.)
A „prózafordulat” narratíváját is ez a folyamat tette minden irodalmár kötelező hittételévé, afféle kvázi-forradalmi eseményként.
A „prózafordulat” egy a nyolcvanas évektől kanonizált prózafelfogás (prózapoétika), amely a valóságértelmezés és a társadalmi tapasztalat helyére a szöveg önmagára való reflektálását állította. Ezt legtisztábban Esterházy Péter irodalma képviselte, de az egész generációra jellemző tendencia.
A kortárs magyar irodalom eredetmítoszává válásával pedig a már említett Francis Fukuyama „történelem vége” koncepciója és a posztkommunista hegemónia (és hatalomátmentés) kapott irodalomtörténeti keretezést és alátámasztást.
„A Péterek” nemzedékének munkássága tehát a neoliberális imperializmus hazai sine qua nonja, elengedhetetlen tartozéka. Egyik aligha képzelhető el a másik nélkül.
Ez a kulturális rezsim azonban nem pusztán eleve adott volt a középgeneráció számára, hanem teljes súlyával ül(t) a nyakán. Tagjainak annak lefektetett normáihoz és gondolatalakzataihoz kellett igazodniuk, ha rangot és hivatalos elismerést akartak szerezni. Máskülönben maradt az egzisztenciális kockázat vállalása vagy a piaci „ponyvairodalom”, amelyek a magyar író szótárában továbbra is egyet jelentek az úri kaszinóból való kizárással. (Ilyesmiről itt és itt.)
Ez a körülmény rajta is hagyta a nyomát a művészetükön, és hosszú időre rögzítette ezt az elődeik által feltalált, „művelteknek” (értsd: „szakértőknek”) íródó hagyományt.
Az önérzetes író számára azonban mindig kényelmetlen az alkalmazkodás.
Talán ezzel magyarázható az a jelenség, hogy a középgeneráció körében mintha jellemzőbb volna az Orbán-kormány nyílt támogatása és – paradox módon – ambivalensebb a „nagy generáció” megítélése is, mint a milleniális nemzedék esetében. Noha mélyebb kutatást igényelne, megkockáztatom, hogy a kormány kulturális politikájának is éppen a középnemzedék jelenti a legszélesebb bázisát az irodalmárok közül. Maga a „főgonosz”, Demeter Szilárd is innét jön.
És alighanem pont e sajátos történelmi helyzete miatt nem tudott ez a korcsoport az öregekhez mérhető, korszakos irodalmi alternatívát felmutatni, sem az érdemi kritikát nem végezte el azok hegemóniájának leváltásához. És valószínűleg nem is fogja.
Méghozzá azért nem, mert konkurenciaharca az elődeivel elsődlegesen politikai-megélhetési jellegű, és nem világnézeti-esztétikai alapokon áll.
A középgeneráció ugyanis elhitte a „rendszerváltók” meséit tehetségről, korszakalkotó géniuszról ésatöbbiről, és most a szülők sikerét akarja a magáénak, a radikálisan megváltozott körülmények azonban ezt már nem teszik lehetővé a számára. És mivel a saját körülményeit éppen e meséktől átitatva nem mérte fel kellően, így korszerű megoldásokkal sem tudott előállni saját strukturális hátrányának leküzdése érdekében.
Cselekvőképtelenségét az államhatalommal mint irodalomszervezővel kompenzálja: visszafordítja a naptárat a ‘80-as évekre.
Hamvában holt ambíció – de legalább honoráriummal jár. És még versenyezni sem kell a vásárlók pénztárcájáért.
Világnézeti-esztétikai fronton a középgeneráció talán csak az epikus történelmi irodalommal tud alternatívát felmutatni, például Bán Mórral, bár ez a vonulat nem rendelkezik kidolgozott elméleti „lábbal”. Science fictionjük továbbra is hemzseg a gyarmati reflexektől. Sokszor amerikaibb akar lenni az amerikainál, amivel csak provincializmust és szervilizmust tesz ki a kirakatba, miközben tehetne a helyére hitelességet és lokalitást is, ahogy pl. a skandináv krimi.
De képzeljünk el egy Magyarországot, ahol fizetőképes olvasók is léteznek önálló véleménnyel, és nem csak a karrierjüket közpénzből építő írók és kritikusok; ahol véleményt nyilvánítani a magyar kultúráról nem csak az elit privilégiuma – félelmetes, nem igaz?
A Régi Irodalom mindkét nemzedéke szerint is az.
A magyar állam pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy ez így is maradjon. És ameddig a fennállót normálisnak fogadjuk el, addig nem is fog történni semmi: a Régi Újnak mondja magát, de közben minden marad a régiben. A nyelvek csattognak tovább – az acélfogak harapnak.
Comments
Nothing yet. Say the first thing.
Sign in to join the conversation.